Havas délután

Amit keserűn felsebzett az ősz

lekötöd, Uram, szép fehér kötéssel,

lázadásunkat szelíd csititással,

végtelen, bús magunkra-ismeréssel.

Hullott levelek mélasága helyett

havas bundával fedett a palánk

és a szívünkben, mikor összenézünk,

kigyúllad ezer karácsonyfa-láng.

Nincs mit búsulni, elszenderült minden,

s míg tűzhelyünkön pislog a parázs,

csengős szánkóval siet a Karácsony

és mosolyogva jön a Mikulás.

Ablakunkat is behullja a hó,

nagyon csöndesen, szomorúan, úgy,

mintha álmodva szívünkig susogná:

Aludj, Kisfiam, aludj, csak aludj!

Néha egészen eláll a szívünk,

kezünk félénken emlékeket ápol –

Magunk elé szavakat mormolunk,

mint szent igéket öreg bibliából.

– Be áldott vagy, mi édes Istenünk,

hogy elküldted a szép fehér havat! –

s kínzott szemünkből kibuggyan a könnyünk

s fejet hajtunk a kegyelem alatt.