Hazajáró lélek

Csodaszép édes, májusi napon

foszlik szét halkan utolsó dalom,

csöndes-bágyadtan akkor fogy a vérem

s halott-fehéren

akkor kívánok szép jó éjszakát.

Azután már fűtheti át

a világot szent élethevű nyár!

én nem leszek már semmi köztetek,

csak egy bús lélek, aki hazajár.

Én hazajáró lélek leszek akkor:

Felnyílnak előttem az ajtók,

neszt se verek, szelet se hajtok –

s mikor az óra éjközépre kong

én leszek majd az elsuhanó árnyék

mely holdsütötte falak közt borong.

S míg nesztelenül bolyongok a sétán

és újra élek annyi-annyi nyáron,

a nagy szobákat véges-végig járom

– s egy fehér ágynál megtorpanok némán.

...Hófehér vánkos, sápadt-fényű arc...

lecsukott szemek!

– – – Vigyázz! Mit akarsz?!

Most szellem vagyok! ki se láthat,

most szellem vagyok; ki se hallhat – –

és lehajolva, nagyon sírva

megcsókolok két rózsapiros ajkat.

Mert engemet, jaj, elítél az Isten,

hogy mennyi sok-sok örömet megöltem

és fájó könnyet sohasem töröltem.

Hogy – bár szerettem s nem vágytam pokolba

oly nagyon sokszor nem csókoltam,

amikor kellett volna...

Jaj, engemet már elítél az Isten,

hogy mindig sírva találjon a holnap

de könnyek közt is mindig csak csókoljak.

S azután minden éjjel csókra vár,

pedig nem leszek semmi köztetek,

csak egy bús lélek,

– aki hazajár.