HAZAMENTEM A NÉMA SZOBÁBA

Istenem, ó, mily finom a burka e nőknek!

Mind-mind színtafotában, mind-mind oly ragyogó!

Ünnep a térdek csontjain, ünnep a vállperecekben,

vélnéd: a fogsoruk nem csont, mind csupa csengő bogyó.

Ünnep az állon, a vállon, ünnep a csöppnyi fülekben,

ünnep a nyak hava s bársonyvasárnap a homlokhalom.

Így rebegett epedőn egy este a szám a szivemhez

s féltem: ma újra kínom lesz, ma éjjel újra álmatlan hánykódhatom.

S szólék magamhoz: te árva barom, te bámész ügyefogyott!

húzd ki magad egyenest és lépj ki magadból, ugrass elő!

Ünnep a térded csontjain, ünnep a vállperecedben,

ördögi kackiás lábbal lökjön közéjük a durcás lelkierő

Menj közibük. Hullasd a hajukra szád laza gyöngyeit el!

mondd, hogy te arravaló vagy; mondd: friss csókok ligetje a szád;

mondd, hogy... Akármit! Beszélni! Beszélni! Csak szó kell ez ünnepi nőknek!

Menj, hiszen egy se hugod, egy se a kedvesed, egy se az édesanyád!

Már-már léptem a ködben; már-már nyílott az ajkam, a lázvert, a csipkés

s szóltam: most menjek? ne menjek?... Csak egyszer egy ünnepi nőt!...

S nem tudom, mért? - de a könny, e meleg szó, kiolvadt szememből

s így sírva, zokogva, kesergőn álltam ott, hosszú, hosszú időt.

S fáradt dobogásban a szívem, elnyűtt kabátom fehéren a hótól,

mint éjszinű gyászparipák, hazamentem a néma szobába.

Ott súlyos és mély, szent gyászom öltve magamra, e szörnyű terítőt,

fölbúgott a lelkemen át egy név, egy néma, de gyilkos szonáta!