HEDVIG

Szóla isten Gábor angyalához:

„Szép cselédem, fényes Gábor angyal!

Ölts piros két szárnyat vállaidra,

Szegd be nappal, a szép délvilággal,

Arcaidra vedd tavasz derűltét,

Végy mosolygóbb ifjuságot arra:

A kicsinyded földre fogsz leszállni,

S a szerelmes lányok bíbor ajkán

Csókot, áldó égi csókot hagyni;

Aki szép, hogy még szebb csókod által,

S aki boldog, boldogabb lehessen.”

És felelt a fényes Gábor angyal:

„Boldog isten; oh te véghetetlen!

Mely parancs ez! mily kemény itélet!

Oly parányi bár a föld magában,

De szerelmes szívü lánya oly sok

Támadattól a komoly napestig,

S a fagy éjszakáig déli hőtől,

Hogy, ha ezret láttam, visszatérve

Új ezerrel lesz találkozásom;

Mert füszálként mindenütt terem lány,

S egy leány sincs, aki nem szerelmes.

Boldog isten, oh te véghetetlen!

Így örökké el leszünk szakadva,

S Gábor angyal, bár ohajtsa lelke,

Fényhazáját meg nem látja többé.”

Így felelt a fényes Gábor angyal.

Mosolyogva monda rá az isten:

„Mely leánynak szíve rejt szerelmet,

Gondolatja mégis feddhetetlen,

S tiszta, szent és tetszhető az égnek:

Arra szálljon csókod áldomásul.”

S ment az angyal. Hajnal nyílt utána,

Dal szövődött szárnya zajszeléből,

Dal, minőt a lélek hall magában,

Éjein ha boldog álma eljő,

S a nem ösmért tündérhon öléből

Legrejtettebb vágya visszahangzik.

És soká és messze járt vigyázva;

Ifjú és agg volt figyelme tárgya,

S lelt szerelmet mindenütt a földön.

Hőben és fagyok közt a leányszív

Ége, mint a pártusok vetése,

Melybe Sámson karja űze lángot.

S felsohajta néha Gábor angyal;

„Istenem! mi bajra hajtasz engem!

A szerelmes lányka mit kivánjon,

Mit gondoljon, mint az egy szerelmet?

Ez hivének szép szemében olvad,

Az mosolygó ajkin vágyna csüggni,

Termetét más, s délceg indulatját,

Sőt hibáit mint bálványt imádja.

Van, ki fényről, kincsről mér szerelmet,

S a fagyért ég büszke gondolatban.”

Így az angyal néha felsohajta,

S mert előtte, mint a könyv, kitárva

Leplezetlen állott a leányszív,

Tarka s tarkább lön tapasztalása.

Egy virágszál, egy kis semmi gyakran

Évig élt a hű leány szivében;

Mint folyamnak tűkre volt a másé,

Mely utában majd a törpe bokrot,

Majd kevély fa termetét mutatja;

Ebben a szerelmek rózsavásznán

Jégfonállal szőve volt kevélység;

Abban olvadásig lágy ohajtat,

Búmerengés, kedv csapongva játszó,

Lenge jóság, elmuló szelídség

A hiúság cifra köntösében

Változának, mint a hold világa,

Vétlen vétkes vágyaik sokával,

S álmaiknak minden ezredével.

És az angyal más világ lakója,

Nem talála kedvet mindezekben,

Nem talála tetszhetőt az égnek.

S ím egy ország föltünék szemébe,

És egy nemzet messze napkeletről,

Boldog és nagy, gazdag és hatalmas,

Mely parancsolt a sebes Dunának,

S tengerektől tengerig csatázván,

Nagy királyát s a jót, mint egy istent,

Ős Budában fénnyel udvarolta:

A magyar volt, s nagy Lajos királya.

Gábor angyal megszállt e vidéken:

S ahogy ott ült a magas tetőkön,

Mint ezüst láng, mint egy üstökös fény,

Rózsafelhő szálla fel Budából,

Rózsafelhő a Sasok hegyéig;

S Gábor angyal ígyen szóla hozzá:

„Rózsafelhő! honnan és hová mégy?”

„Szűz leánynak arciról s az égbe.

Hála isten, hála szent erődnek!

Hogy kegyedben szép arcot teremtél.”

S felleg szálla ismét, ama felleg,

Mint az árnyék, mint az éj palástja;

S Gábor angyal ígyen szóla hozzá:

„Barna felhő! honnan és hová mégy?”

„Szűz leányhaj lebbenése voltam.

Hála isten, hála szent erődnek!

Hogy setétlő szép hajat teremtél.”

Csillag is szállt kettő fel Budából:

Szűz leánynak pillantási voltak,

És imádni kezdtek: „„hála isten!

Hála, hogy szép kék szemet teremtél.”„

Egy sugár is, termetéhez illő,

Felhatott a termetért köszönni;

Végre sánta hangya hajta morzsát

Felfelé a legmagasb tetőig;

S Gábor angyal ígyen szóla hozzá:

„Sánta hangya, honnan és hová mégy?”

Az pedig megálla válaszolván:

„Hála isten, hála szent erődnek!

Kis fiammal költözém Budában,

S kő esék rám; de király leánya,

Szép s kegyelmes Hedvig fölsegíte,

S mondá: hangya! kelj föl, s menj fiaddal.

S fölkelék, de megfogadtam akkor,

Hogy nevének emléket hozok föl.”

Szólt, a morzsát feltolá, s továbbment.

Gábor angyal látva, hallva mindent,

Amit angyal hallhat, emberek nem,

Új örömmel, új reménnyel indúlt,

S nagy Lajosnak várlakába szállott.

S ím király leánya Hedvig ott ült

Ifjusága hajnalköntösében,

S rózsafelhők arci, szép hajának

Gyenge fodra barna köd valának,

S minden, ami kellem és gyönyör van,

Harcban állott termetén, vonásin;

S a szemérem diadalma rajtok

Mint királyné ünnepelt szelíden.

Gábor angyal ahogy látta mindezt,

Elborúla lelke tisztelettel,

S így imáda: „hála, hála isten!

Hogy kegyedben szép leányt teremtél.”

A királylyány csendes ámulattal

Ült azonban: a szent könyv előtte

Nyíltan állt, s a vérivó magyarnak

Régi nyelvén új csodát beszéle.

A teremtés titka, isten, ember

S a világ valának följegyezve

Szent soraiban, és az élet álma:

A nagy, a várt, rettegett jövendő,

Melyre holtak sírból fölriadnak,

S földdel a magas menny összerendűl;

Végbiró pedig lesz a nagy isten,

S jót, gonoszt a szív szerint itélend:

Mindezek s több fel valának írva,

S Hedvig olvasá a szent igéket,

S így tünődék rajtok önmagában:

„Ím ezek mi szép igék, mi szentek!

Lengyelország hős királya férjem,

Kit szivemben hordok, hű jegyelted!

Nem leend-e megvetett ajándék,

Majd ha fényben eljövendesz értem,

S én kitárom a csodák világát

Ifju, hős, de még vad nemzetednek?

Durva nyelve, melyen eddig a düh,

S a harag vad győzödelme hangzott,

Általam most szent igékre hajland;

A teremtés titka és az üdvé

Nem leendnek messze föld virági;

Szent körökbe mindenik betérhet,

És az élet fájáról gyönyörrel

Dús, öröklő éveket szakaszthat.”

Gondolá, és elfogadta szíve.

Szárnylebegve függe Gábor angyal

Vállain a szép királyleánynak,

S kedvteléssel, s üdvözűlt gyönyörrel

Néze által rá, s a szép sorokra.

Majd hogy el lön a szándok fogadva,

A leányra áldó csókja szállott;

Égi ajka, mint a gyenge szellő

Lágyan ére legszebb földi ajkat,

S csattanása, mint ezüstharangé,

Mondhatatlan kedves és muló volt.