HEGYESKŐ. [1]

Poprád, te pártos hűtelen folyam!

Kinek futásod más országba van,

Nagy messze hagyván a szülő hazát,

Mikor életet hüs forrása ád!

Hogy nálunk annyi régi bánat él:

Köztünk lakozni medred habja fél?

Hogy annyi köny hullt szét e jó hazán:

Határiból azért futamsz talán!?

Hisz habjaidra, pártos szökevény!

Szivárványt ott sem boltoz enyhe fény.

Partod füzéről a zengő madár,

Mely a szabad légben dalolva jár:

Szárnyára kél, - bús zaj rezzenti el! -

Más hont keresni zöngedelmivel.

Poprád, te pártos hűtelen folyam!

Sugja meg habod, mely gyorsan zuhan,

Hol vette magát a kőszirt-darab,

Mely századok elfolyása alatt,

Partod mentén megbarnultan hever?

- Testvéritől távol löketve el. -

Hegyeskőről beszélj nekünk regét,

Ki láttad e vidék történetét,

És jól tudod: hogy a bércek felett

Pusztúló vár mikép emelkedett?

Im reng a hab... felette enyhe szél,

Halljuk, susogló ajka mit regél...?!

Csend s pusztaság ült a bércek fokán

Őrt álló szirtek ezredes mohán;

Midőn fáradt csapat jött a vidékre; -

Mely tűzhelyét vándorlással cserélte

A nép hever, - de a vezér soká áll...

- Felnőtt fiak hallgatnak oldalánál, -

Vizsgálva a tájt hosszan szótlanul...

A zöld hegyet, mely fenn szirtté fajul;

Alant a rónát s fénylő folyamot;

Határozottan ily szót hallatott:

»Maradjunk meg itt! mert feljebb s alább

Kalandozásra nincs kedvem tovább!

Tanyát e biztos bércek közt ütünk,

Kard és szerencse légyenek velünk!«

Lubló lovag volt ez. S a fák alatt,

Megtelepült a hontalan csapat;

S helyet nézvén a szikláknak felette:

Lublóvárnak alapkövét letette.

Éjjel, nappal folyt a nehéz dolog,

De csak lassan haladt elő;

Lankadt, lankadt, végtére megtörött

A működő csekély erő.

A elbúsulván Lubló vezér szive:

Széthányta azt is, amit épite.

A rengeteg legzordabb tája

Gonosz léleknek volt tanyája;

Barlang-lakát sok ezer ölre

Felnyúló hegyes szirt jelölte.

S azt ki vészes körébe tévedt:

Kerülgeté rém és kisértet;

Hangos sírást, nyögő sohajt,

Harsány üvöltést halla majd;

Itt látott szép mosolygó alakot,

Ki rögtön rút csudává változott;

Ott gyászsereg koporsót emele,

S részeg násznép találkozott vele.

Egyik tünet megy, jő a másik;

Száz rém suhog, víjjog, cikázik.

És a vándor, bármely ösvényre tér:

Mindig csak a veszélyes szirthez ér.

Midőn a föld mély álomba merűl:

Fölkel a zord vitéz és egyedűl

A rosz lélekhez mégyen, - hogy vele

Veszélyes tervekről beszélene.

Lakát háromszor megkerülve,

Kiáltott s midőn nem is vélte még:

A barlang átkozott lakója

Kék lángban a csúcson megjelenék;

‘Építsd fel váram...

»Add lelked nékem...!«

S megszáradt a vér

A frigykötésen.

A vár épült könnyű munkával,

Minden éjjel a lélek által,

Szilárd- s magasan állott már fala,

De a vezérnek nyugta nem vala!

Álmatlan tölte hosszu éjeket,

Mardosván vádló lelkiösmeret...

Vén már! - meghalhat holnap vagy ma,

S Hegyeskőnél lelkét eladta...!

Kevés nap mulva készen volt a vár; -

Hanem Lubló tovább nem birta már

Azt a tehert, mely malomkő gyanánt

Lelkén, testén megfeküdt egyaránt.

Egy kinnal töltött napnak éjjelén,

A kis csapattól búcsút sem vevén:

Kegyes barátok zárdájába ment,

- Zöldelő fák között mely álla lent, -

Elmonda mindent, és az ősz atyák

Bünvallomását hün kihallgaták,

És szentelt vizzel meghintvén fejét:

Kibékiték lelkiösméretét.

- Bizzál! az Ur kegyelme végtelen!

A megtérő bünösnek megbocsát...;

Lelked hit és reménység tartsa meg,

Itt a gonosz kezét nem nyujtja rád! -

S Lubló a szent atyák szavába híve:

Szőrköntösben leve a zárda híve.

Midőn megérté a történetet:

A rosz lélek dühében reszketett.

Fölkelt, szétdulni, amit alkotott,

Hogy lásson helyén pusztulást, romot.

Mert hogy lélek-zsákmánya vesztve lőn:

Báná a munkát, melyet érte tőn.

Barlangjánál amely nyulott az égre:

Bőszült dühében a sziklát feltépte,

Hogy a magasból azt a várra vetvén:

Halom legyen a benne vesztek testén.

És végrehajtja, mit magában feltett,

Ujján vivén a sziklát, mint a pelyhet;

Hanem a vár tornyából csengő szóval

Szentelt harang az éj felén megszólal;

A zárdából küldték a szent atyák,

Hogy a gonosznak lenne hangja gát;

S ugy lett. A követ rögtön elveté...

Mert ereje az által törve lőn;

A szirt a Poprád partjára esett, -

- S ő messze tűnt az éji levegőn. -

Kibékülvén Istennel és magával,

A szent ösvényen, melyet követe:

Az agg Lubló nyugton várá, hogy egyszer

Megkéri lelkét az Ur követe.

A nép, melyet ide vezérle régen:

Megtelepült a regényes vidéken;

S a várban, mely műve volt a gonosznak,

Fiai mindvégig békén lakoztak.

Mely az időtől megrongáltaték:

Ott áll a bércen Lubló vára még.

S melyet réműletében a gonosz

Lecsapott a hüs Poprád partihoz...

A kő ott van, - mint amit a borúlat,

Zugó szelek szárnyán, a földre hullat.