HEGYI BESZÉDEK FELÉ

Még van, hogy bennem horgadozva, fájva

Dal indul, sír a kedvem szárazfája,

Csöndes cigány, megpengetem a nyűtt,

Bús hegedűt.

De hajh, ez már nem az az ifju bánat,

Mely csupa kéj volt, s édesedve támadt,

Mint holdsütötte halk hangszeren át

Szűrt szerenád.

Ebből immár alig lesz édes ének,

Üdvözletül a költő édesének,

Nehéz hang érdesíti itt-amott

A futamot.

Víg füstölőszert, lágy rímet halomba

Hasztalan szórok lobogni dalomba,

Sercegve gyúlnak, dérvert venyigék,

A tört igék.

Ökörnyál csillog künn az őszi aljban,

Egy-egy deres szál csillog már a hajban,

Elszállt az élet, a nóta se hű,

Vén hegedű!

De ne bánd, ha már nem tudod a régit.

Sírd az újat, ó, az is kielégít,

Nem édes, nem tüzes, nincs benne báj,

De jó, ha fáj!

Bár hangja dadogóbb, és fénye ritka,

De - érzed? - mélyebb, s - érzed? - több a titka,

S nemcsak magad fájsz benne, de a tág

Egész világ!

S mintha olykor a gyarló földi dalban

Hangját próbálná halaványan, halkan

Valami égből üzent, messzi, szép

Hegyi beszéd!

Ne bánd hát, hogyha horgadozva, fájva

Dalokba kezd a kedved szárazfája,

Lelkem, csöndes cigány, pengesd a nyűtt,

Vén hegedűt!