Hegyi uccán

Zegzugos kicsi hegyi ucca,

takarója a kék egek,

beültetve mindenütt fákkal,

szemben az egész nagy világgal

és én felfelé lihegek.

Szeszélyes, furcsa bányász házak,

bennük fájdalom és derü

nem szögletesek, mint a város-,

idomuk szelíd, barátságos

és majdnem, majdnem gömbölyü.

Itt-ott füstölgő, görbe kémény

fecsegés, szitok, konyha-gőz:

Szegény emberek, Isten vertek,

és kacagnak a színes kertek,

hová bő áldást szór az ősz.

Amint törtetek mind előbbre,

mosolygást hintek szerteszét.

Mosolygásomat visszaadják

s a dühös kutyák megugatják

lépteim csikorgó neszét.

Olyannak tetszik minden, minden

mint tarka, nyüzsgő hangyaboly

és köztük én a túlvilágból

ragyogó szemű légi vándor,

ki excelsiort kiabál.

...És különös dologra téved

gondolataim menete –

vajjon én megyek magasabbra,

vagy a kis házak jobbra-balra

szaladnak furcsán lefele?