Helios

Únt szélcsendes idő. Ünnepi délután...

Míly fülledt tavasz ez! Lomb sem inog sehol.

Kis felhőt a kifáradt nap

Kémel a síma egen - hiába.

S pislog. Az örökös lusta sugárszórás

elvéníti szegényt. Ládd, arany árnyait

már tunyán veti szét fakó

fű koravén, hajhullós plüssén.

Zöldjét görbe akácágon elült levél

látni szinte, miként veszti, ezer tüdőn

kapna friss levegő után

jaj, de rezegni se bir szél híjján.

Óh mi lesz, ha a szél meg sem ered soha?

tán meghalt a világ! Nincs, ami mozgatná

Ajolos, szelek úra jöjj,

félek a lelkem is itt elalszík

Végre ködlepedő ráborul egy tenyér

elsárgult napatyánk gömbölyű testére:

izzadtan takarózik ő:

védi - (saját melegétől!) arcát.

Hasztalan menekülsz! Gyomrod a tűz helye!

Jaj, jaj annak aki adja a meleget

és jaj, jaj a világnak,

mely az unott sugaron melegszik!

Ó mílyen tavasz ez! Meg sem ered soha

lombon új levegő, légben uj ér, uj ár:

Ajolos, szelek úra jőjj:

fúdd el a mostanit, uj napot hozz!