HENRIK ÚR LOVAGOL

Heine sírjánál ma éjfélkor

Fehér paripa nyihog,

Zörgő csontos gazdáját várja:

Henrik úr lovagolni fog.

Páris felett száll. Csörgősapkás,

Szent Páris kacag és mulat,

Mint akkor, amikor temették

Vitézlő Henrik urat.

Vágtat némán jó Heine Henrik,

Tetszik neki a dolog,

Rossz gerincével táncokat lejt

És Párisra lemosolyog.

Dalokat hall és könnyeket sejt,

Lány hull ifjú karjaiba

S viszi tovább Henrik úr vázát

A hófehér paripa.

Keserű levében a vén Föld

No, lám, most is úgy forog,

Miként ezelőtt ötven évvel

És Heine Henrik mosolyog.

A nap lemegy és feljön ismét,

A lángész most is nagy szamár,

Ősz után rendszerint a tél jön

És a tavaszra nyár.

Csalnak a nők ma is, mint máskor

S mi férfiak is csalunk

És mégis legnagyobb erényünk,

Hogy szeretünk és meghalunk.

A Rang s a Pénz ma is csak bárgyú

És hinni ma is bajos,

Parfümöt még Nietzsche sem izzadt

S a tömeg ma sem illatos.

Egész világot benyargalja.

Egy óra. Tovább nem mehet.

De Germániát elkerülte

S nem látott németeket.

Leszáll a fehér paripáról,

Fáradt szegény Henrik úr,

Áttekint a Zola sírjára

És hull a könnye, hullva hull.

Se nem pogány, se nem keresztyén,

Ma is csak kerge a világ.

»Szunnyadjunk még vagy ötven évig,

Aludjunk. Jó éjszakát.«

Üreges szemét veti búsan

S átnéz országok felett:

»Milyen szép lehet Németország,

Milyen nagy és nemes lehet.«

»Várnak reám. Hívnak. Szeretnek

És dalolják minden dalom...«

Egy óra. Ásít koszorútlan

És kacag a sírhalom.