HERZ HENRIK ŐMÉLTÓSÁGÁNAK

A költő olyan, mint a kisgyerek,

vagy mint az első ember a lapályon:

két lábra állni próbál, hogy ne fájjon

apró mivolta, ne födje berek,

de lássa messziről, mi közeleg,

milyen isten rémlik a teljes tájon,

mily csönd szivárog, hogy üreget vájjon

alánk, mig eltölt gond és képzelet.

Ilyen a költő, különben hanyag,

elfeledi, hogy eleven anyag,

hogy törékeny és mindig elkel nála

a segitség, hogy kösse erős szála;

mint most, amikor Méltóságodat

illeti tőle hódolat és hála.