Hetedhétország

Megettem a világot, s kiokádtam.

Az élet meglehetősen egyforma.

Országhatárokon, nyelvterületeken robogtam előre,

oly szemtelen gyorsasággal,

hogy magam is megijedtem.

Guten Morgen! mondták, de másnap már: Bon jour!

s egy furcsa délután

dalolva köszöntek: Good afternoon!

Népek hálószobáin füleltem, bekukucskáltam kulcslyukakon,

meglestem, mit csinálnak egészen magukban.

Egy anya szoptatta nyűgös csecsemőjét.

Tornyokra is másztam, múzeum és képtár anyagát

habzsoltam, áruházak őrült

mozgólépcsőin zakatoltam.

Fönn az irodában négyszáz gépírólány

kopogott halványan.

Hallottam a nagyszerű gramofon-osztályok

négermuzsikáját,

vettem nikotinmentes pipát, nyakkendőt, rádióantennát,

csőpostán fizettem a fényes alagsor

száznyolcvanhetedik pénztáránál,

s utána a tetőn ananászt ebédeltem.

Hideg- és melegvíz-szolgáltatás minden szállodában,

néhol éjfélkor is lehet borotválkozni,

könyvet vásárolni. Telefonhívásra

nyomban házhoz mennek. Ámde, bevallhatom,

végső benyomásom fölöttébb leverő.

Mert mikor vonatom száztíz kilométer

sebességgel lihegett e dicső városok

felé a füstben, a vékonyan csorgó

holdfényben, mindenütt láttam riadozva,

igen jelentősen

az ébren-alvó, népes temetőket.