HIÁBA HIDEG A HOLD

Hiába hideg a Hold. Egyszer

A mi óránk ütött

S szent láz verte az éjszakát,

Melybe két, szép, nyomorult embert

Terelt be a véletlen Idő,

A sokféle Időnek eggye,

Irgalmas, bolond, dús Idő,

Mely asszonyommal összehajtott

S melynek azóta nincs mulása.

Égő sebek az Égen s fázva

Suhog itt a földön a palást,

Suhog utánunk a palást,

Szomoruságunk hosszu palástja,

Éjszínű, királyi mezünk,

Pirosló, bús szerelem-sujtással,

De elöl meztelen csillogunk,

De szabad mellünk kivilágol.

Nincs már Közel és nincs már Távol.

Régi asszony s régi legénye

Úgy suhanunk, úgy simulunk,

Úgy hull reánk a hűs Holdnak fénye,

Úgy borulunk, úgy remegünk

Egymásba, mintha soha-soha

Kettő nem lettünk volna ketten.

Mindig ezt az asszonyt szerettem.

Szájában és szivében voltam

S ő volt a szám s az én szivem,

Mikor ittasan kóboroltam,

Kárhozottan a váradi éjben,

Mikor már eltemettem a trónom,

Pórrá paskolt a suta Sors

És voltam a senkibbnél senkibb.

S akkor volt, amikor ő ment itt,

Hozzám-hajtott, édes némberem

S akkor volt, amikor nagy-ámulva

Tárta ki karját két szakadt

Egy-ember és megint egy lett újra.

És nem is volt ez szerelem,

Csak visszaforrás újra itt,

E választó, bitang Időben.

Kósza időben, kósza nőben

Láttok azóta, ha akartok.

Egy-bennünket cibálva tép

Az egy utcáju Idő, e zsarnok.

Hiába, az asszonyom megőszül,

Hiába, hogy én megkopok,

Hozzánk jártok még irigyelni.

Csillagunk a hideg Hold. Lelni

Se lehet csillagot hidegebbet,

De bennünk ősz hajak, csorba dalok

Szeretnek és forrva szeretnek.

Senki sem érti, mert sohse volt ez

S szomoru palástunk elnyúlva kacag,

De meztelen előnk csillogva az éjben

Eggyen, nagyon, új és új ájulással,

Eggyen, nagyon, örökre összetapad.