Hideg

Furcsa est ez, néma, hűvös,

a szobákban újra bűvös

lámpa ég.

Fűtenek is innen-onnan,

s rémlik a körúti lombban

fönn az ég.

Istenem, mi végre élek?

Dúdorászok, árva lélek,

egymagam.

A mesék arany kastélya

és a cukros, piros téa

merre van?

Nem merek a ködbe nézni,

sárga gallyakat idézni

soha már.

Aki vén, az mint az ősz fáj,

mint a hervatag, esős táj

s a halál.

Ó, a múlt nem ezt ígérte,

s ami van ma, könnyem érte

mennyi folyt.

Elnémuljak, fölsikoltsak?

Ennyi volt csak, ennyi volt csak?

Ennyi volt.

Menj, szegény öreg, s a gáznál

tébolyogj még és vigyázzál,

meg ne hűlj.

És ha könnyű és ha lomb hull,

régi bútól, fájdalomtul

meg ne halj.