HIMNUSZ KESZTHELY ISTENEIHEZ

Ki zengi e nagy század erőseit

S omló trónusait? ki Agamemnonát

Korunknak s Aulis áldozatját

S Iphigenia szemérmes arcát?

Feldúlt világunk üszkeit, a Tridens

S villám ostromait, a lerogyott gigászt,

A megrepesztett Kalpe szirtját

Pindari láng-ajak ömledezze;

Ti, oh szelídebb égiek! akiket

Keszthely béavatott szent palotáiba,

Ti, éltető Ceres s dicsőebb

Lelket adó Helicon leányi!

Vidám avénám títeket énekel.

A szebb emberiség bennetek él s tenyész,

Ti adtok annak testi-lelki

Jobb eledelt s magas égi éltet.

Ceres! te hívtad erdeiből elől

A vadságba merült emberi nemzetet,

A makk s gyökér helyett az édes

Búzakalászt neki megmutattad.

A társas élet szent szövedékeit,

Az erkölcsi világ új elementumit

Te fűzted egy nagy kapcsolatba

Célra vivő örök ösztöninkkel.

Munkált az ember, s tárgyaihoz jutott:

Bátorságba’ szedé míve gyümölcseit,

Vígan, nyugodtan éle csendes

Sátoribann az arany világnak.

De még lefojtva szunnyada kebliben

A szebb aetheri rész: Múzsa! te illetéd

Nektáros ujjal égi lantod,

S zengzete gyúlt erein keresztűl.

Zúgván felébredt a lekötött erő,

S mint új lény, leveté állati nyűgeit,

S a még nem ismért lelki élet

Képei közt lebegett örömmel.

Főbb létre lobbant lelke feloldozá

A szép, jó s az igaz mennyei csírjait;

Zengtél! s körűlte új világ nyilt

S Elysion, szomorú vadonján.

Zengtél! s szivének húrjait illetéd:

Forró melle dagadt, homloka virrada,

Elméje szárnyalt, s a tudásnak

Békerülé sivatag határit.

Zengtél! s dalodra Théba felépüle,

S a boldog görög ég csillaga feltüne.

Te zengsz, ha Rómát a kerek föld

Rettegi, és te, ha azt lerontja;

Te zengsz, ha Franklin lelke, merész keze

Villámot leragad s sceptrumokat leránt,

Ha Newton és Kant a Teremtő

Titkait oldja, s világot alkot.

Kronos leánya! Delphi nagy istene!

Ti munkátok azon titkos örök kötél,

Mely a halandó port s az istent

Egy csuda mívbe csatolva tartja.

Oh, lakjatok hát e kies ég alatt,

Bájoljátok ide Enna virányait

És a virágzó Attikának

Hajdani szép ideit s Saturnust,

Hogy vérrel ázott századaink nyomán

A szent pálma arany bimbai nyiljanak,

S e kis magyar Weimar öléből

Lássa hazánk kiderűlni napját.

Oh, látja! s ím a harc deli nemzete,

Melly még csak hadi zajt esmere és halált,

Lerakja harsogó acélit

Színed előtt, ragyogó Napisten!

Lerakja s áldoz, s mint mikor a Bakonyt

Messzünnen riadó mennykövek és szelek

Csattogva rázzák, zeng fölötte

Tegzed aranynyila és az Aegis.