HÍMZÉS

Szólongatom olykor magam: be szépek

A föld csudái, látod, bús nomád?

Miért hát mindig bánat a komád,

És sóhajszéllel bélelt halk beszéded?

Ne bánd, hogy csalfa csillogás az élet,

S hogy gyenge szálát zord párkák fonák,

Bár színe alján ott a torz fonák,

Nézd édes rajzát: száz szent semmiséget:

Szerelmek lágy kárminját, vágyak bús aranyfüstjét

S a remény reszkető, vékony s könnyes ezüstjét,

Nézd: áldott hímzés, halk pompával omló -

Kár volna vad kezekkel összetépned,

Hisz lassan úgyis elkopik az élet,

S jaj, csattan a párkák kezén az olló!