HINTÓK

Ki látta már a pesti hintót,

és benn a hölgyet, a kacsintót

a pesti uccán szállani?

Mint fáradt szívet, mit befonnak

panaszokból szőtt pókhálónak

reszkető, finom szálai...

Felé nem nézned lehetetlen;

a szíved, ez a tehetetlen

úgy megsajnálja őt, szegényt:

a pesti hintót s pesti hölgyet,

amint szelik az esti völgyet,

szívet keresve s új regényt...

És az eszedbe jutnak mások:

párisi fényes ekvipázsok

a Bois de Boulogne füvén;

s - amely szívedet búba fojtja -

a pétervári csengős trojka

s lámpájában a könnyü fény...

Uccasarkon állva riadtan,

agyonhajszoltan, kiapadtan,

mint országúton régi kút -

ó, hintók, hölgyek: vége, vége!

Mindnyájunk édes szép regénye

a ködös messzeségbe fut...