HINTÓN ÉS GYALOG

Rég eltemette a nyarat,

Az ősz, s ez is haldoklik már,

Az erdő mégis milyen hangos!

Hogy fütyöl benne a madár!

E füttyre fölriadtak az

Álmos merengésből a fák,

S a meglepő, nem-várt örömtől

Megrezzen rajtok minden ág.

Még ott fönn a nap is, aki

Ködcsuklyájába bújt vala,

Gondolva, hogy a tavaszig már

Ugysem leszen mit látnia,

Még fönn az égen a nap is

Kiváncsian pillant elé,

Hogy lássa ezt a madarat, mely

A bús csendet szétkergeté.

Keres, keres szemeivel,

Megnéz az erdőn minden fát,

De mindhiába, mindhiába,

Madárfélét sehol se’ lát.

Jó nap barátom, ne keresd

A fákon e víg madarat,

Ott ballag a mi füttyösünk a

Gyaloguton a fák alatt.

Egy ágrólszakadt siheder,

Kit a balsors meghordoza,

Keblén kenyere, hátán háza

S szivében jókedv tavasza.

Hogy megfütyöl, hogy megfütyöl,

Hogy harsog az erdő bele...

S ím fényes úri hintó nyargal

S szemben találkozik vele.

A fényes hintóban belül

Sötét ur ül nagy csendesen;

Ah, milyen napfogyatkozás van

E gazdag úr szemeiben!

Meglátja őt a siheder

És sajnálkozva távozik...

Ti szegény gazdagok, kiken ily

Rongyházi is sajnálkozik!