Hiszi-e valaki?

Kökörcsinek, hóvirágok és ibolyák

már mind jóreggelt kivántak,

fitos orrocskájukkal kiszimatolva a részeg,

kábító tavaszi levegőbe.

Tetszhalott, meztelenül dermedt fák

hirtelen szégyenkezéssel ruha után kapnak

s ezer színű palástot vesznek magukra.

Megmozdulnak az erdők,

suhognak, ringanak, muzsikálnak.

Távol robajjal megindul a tavasz-tündérnek

virágos fogata.

s jótorkú kicsi madarak imádságos

himnuszos koncertbe kezdenek mindenütt.

A nap is megbolondul s mint őrült

tékozló és megbabonázott,

csilingelő aranysugarak zuhatagját

hajigálja a hegyekre és a mezőkre.

Patakok cserregnek, zizeg a fű:

Jó reggelt, jó reggelt, jó reggelt!

Én vagyok csöndes egyedül.

És azon gondolkodom: hiszi-e majd

nekem valaki, aki ezt a verset olvassa,

hogy ebben a nagy felébredésben

én lefekszem –

és nincs más vágyam, mint a zúgó hozsannák között

csukott szemmel, csöndesen elaludni?