Hiúság

Mikor a lélek már higgadni tud,

És azt hiszi, hogy kiforrt és megért,

S véli, hogy most már letörülheti

Békén a kapott seb száján a vért;

S véli, hogy most már békén elbocsáthat

Sok űzött lepkét, tarka semmiséget,

Sok fénybevágyást, sok virágos ágat,

S véli, hogy most már leszűrt, tiszta lett -

És mint az óbor, kiömleni készül

És követni a hulló levelet:

Akkor üti fel benne a fejét

A hiúságnak örök ördöge

És a szent álmok szent szívére lép.

Én felfedtem a hiúság szemét.

És szóltam: jövel, kövess engemet.

És nézd meg a te rózsaberkeid

És nézd meg a te pálmaligeted

Hónapok, évek, századok után!

Nézd az Időt, ki ítéletet tart,

Tekintsd a port, a hamut, az avart,

A lét, a láng, a lomb szemfedelét...

Én felfedtem a hiúság szemét,

És mutattam a sírokat neki,

A süppedt, mohos márványköveket,

Leonardo megfakult vásznait,

S hogy minden meddő volt, hiába lett.

Hogy roppant áloméhségek helyett

Jobb a mindennap kis kenyerét ennem.

Én felfedtem a hiúság szemét.

De csak dörömbölt, ágaskodott bennem.