Hódolat a halálnak

Mi fáradottak, búcsuzók, szegények,

a háborúknak holdas éjjelén

halottas ingekben megyünk elébed.

Mi nem várjuk, míg ránk csap a karod,

minket nem áltat maszlagos remény,

mi is akarjuk, mert te akarod.

Szivünk oly gyáva s mégis büszke hős,

karunk oly gyenge és mégis erős,

égő szemünkbe árnyak árnya van,

földnek szegett fejünk sisaktalan:

így ballagunk a holt rónákon át,

halálra szánt római katonák.

Hiába hívják néma seregünk,

fekete lobogónk a földre csügged,

ennen-kezünk vet puha sírt nekünk,

s lábadhoz rakjuk csorba fegyverünket.