Hódolat Jókainak

Száz éve jöttél, vigasznak, csodának

És dicsőségnek. Nincs oly drága kincs,

Gazdag szegénységünkkel mely fölérjen,

Mint a te nábob lelked művei!

Nekünk ma ők a magyar biblia,

Emlék s remény, egy árva, csonka ország

Mesekirályságának palotája.

Áldott legyen a komáromi bölcső,

Mely az örök nagyságra ringatott,

Áldott legyen a dajkáló anya,

Ki néked elsőként mondott szép mesét.

Száz éve jöttél. Akkor még Pozsonyban

Diéta volt s a legnagyobb magyar

Hirdetni kezdte a föltámadást,

Régi dicsőségünkről énekelt

Árpád költője s a magyar tavaszkert

Egy szebb jövő virágait nyitotta.

Száz év után, ma, fájón ünnepel

A megfogyott magyar, a nagy világ

Legárvább népe s kér, mesélj neki!

Mesélj, magyar mesének apja, áldott,

Dicsőséges, száz éves mesemondó,

Mesélj nekünk édes vigasztalást!

Én láttalak még és hallottalak...

Finom nemes fejed paróka födte,

Mint dunántúli dombot tél hava,

Óh de alatta két nagy nefelejcs

Örök tavaszt mosolygott szeliden.

S a hangod, mint a hajnali harangszó,

Benne dalolt a régi Magyarország.

Hiszen te voltál, aki márciusban

Minden magyar tavasz legszebbikén

A Múzeum lépcsőjén a Szabadság

Szavát harsogtad el Petőfivel.

S te zengetted a Százéves Kossuthnak

Dicséretét... Én láttam az utolsó

Utad, mikor egy enyhe május estén

Egy ország kísért diadalmenetben.

S amint reád csöndes hant domborult,

Az ég alatt és a rögök fölött

Megszólalt halkan a fülemüle,

Az Isten madara, lelked barátja

S a csillagoknak, rózsáknak, füveknek

Mesélte el, ki voltál Jókai!

Magam is árva, bús fülemüle,

Ki virrasztom a magyar éjszakát,

Sírodnak ormán, híred fája mellett,

Mely a jövőbe és az égbe nő már,

Csak azt akartam eldúdolni halkan,

Hogy legyen áldott százszor az a nap,

Melyen száz éve születtél nekünk!