Hogy örvénylik...

Hogy örvénylik a csend: már feneketlen;

Az idő éjfélre jár, hull a hó;

Én az elmúlásról elmélkedem,

És arról, ami örökkévaló...

A lámpám ég, a lelkem alig pislog,

De jó a lelkemen e félhomály;

Ilyen lehet az Isten közele -

És ilyen lehet a közel halál.

Ilyen lehet egy ködös szerelem,

Amelynek célja nincs és vágya nincs;

Csak olyan, mint egy szentjánosbogár,

S a sötét szívnek mégis drága kincs.

Magam vagyok és boldog egyedül,

Az álmaimmal; - az álom erő,

Mikor a valótól már elszakadt,

S titáni árnyék: végtelenbe nő!

Élet portáján ha koldulni röstel,

És felmagaslik némán, feketén,

És megy a maga külön útjain:

Koronás árnyék, fejedelmi rém!

Magam vagyok és boldog egyedül,

A múló élet messze, messze van,

A lámpám ég, a szívem alig rezdül,

Csak álmaim röpdösnek hangtalan,

Magam vagyok és boldog egyedül,

Éjfélután. Künn örvénylik a hó;

És az elmúlásról elmélkedem,

És arról, ami örökkévaló...