Hol a bölcsesség?

Sóvár vággyal kerestem a bölcsességet. Forró lüktető homlokomra szorítottam hideg ujjaimat és mentem, mentem előre...

Künn csendes, halál-bánatos, őszi alkonyat volt, zizegve zokogtak a temetésre szállingózó élet­remények, mert rájok lehelt az ősz és azt mondta: ne tovább!

Csak itt-ott piroslott egy-egy levél a csüggedt fák ágai közt: mintha a rég letűnt időket akarták volna visszamosolyogni. Ilyenkor még szomorúbb a nevetés, mint a sírás.

Leültem a tó szélére. A fáradt alkonyat utolsó sugarai búcsúztak a halkan zsongó haboktól és a száraz nádak zörögve bólongatták rá közömbös, üres fejüket.

Felvettem egy kavicsot és a tóba dobtam... Mekkorát loccsant! Mennyi kígyódzó, vonagló, fájó gyűrű keletkezett a nyomában és szaladt tova! Talán ezek a kis gyűrűk is az igazi böl­cses­séget kutatják? Talán a mi lelkünk is ilyen tó: ott áll a partján az Élet és dobálja bele színes kavicsait; kelnek a gyűrűk és futnak az igazság, a bölcsesség messzecsillogó délibábja után...? Minél messzebb vannak a középponttól, annál lassabban, annál fáradtabban...? És hol a cél?...

Felugrottam. Tölcsért formáltam két tenyeremből és úgy kiáltottam hosszasan, elnyújtva a visszhangzó messziségbe:

– Hol van hát a bölcsesség? Hol van? Hol van?

S a megátalkodott, nagy természet tudott titkolózni, bezárkózott mélyen önmagába és egyet­len szóra sem méltatta a sóvárgó kérdést.

Nekem mégis úgy tetszett, mintha azt mondta volna: várj!

...Még mindig kerestem a bölcsességet.

Hancúrozó, májusi hajnal bontogatta rózsás szárnyait. A nap ujjongó, ragyogó fénye, mint aranypiros kábító párázat ült az egész látóhatáron. Az ágakon tavaszi levélkék imádkoztak és acélos, kéktollas fecskék csicseregtek ájtatos zsolozsmákat a természethez.

Én mentem és kerestem a bölcsességet.

Lelkem kapuja tárva állott a hangoknak és színeknek, s azok, mint templomi ájtatoskodók, ki-bejártak rajta.

A szél lehelletétől zizegve hajladozó, smaragdzöld fűszálak, a nap csókja alatt álmosan gubbasz­kodó rögök, az égen félénken átlebegő, meztelen fehér felhőcskék, mind bementek a nyitott kapun és mindegyiknek volt valami szava hozzám.

Keresed: hol a bölcsesség? Hát hol leled meg máshol, ha nem minálunk? Ha tudsz örülni a színek tobzódó táncának, a természet isteni ecsetjével létrehozott felséges harmóniának, – miért mégy tovább? Akkor te bölcs vagy. Bölcsebb a világ minden poros könyvénél. Te a természet bölcse vagy!

Szívem majd megpattant, alig fértek bele a nagy szavak, de azért figyeltem tovább.

Akkor rázendített a madarak kara, rázendített az örök nótájú, hegedűs tücsöktábor, rázendített a hozsannát kiáltó, életre csókoló tavaszi szél és zengett és zsongott az egész világ.

És nekem szólt mind: – Nálunk a bölcsesség! Ha tudsz örülni az isteni Karmester intésére fel­zendült hatalmas akkordoknak; ha tudsz örülni az élet és létezés örök muzsikáinak, akkor álljad meg, – te bölcs vagy: Bölcsebb a világ összes pápaszemes, köhögős professzoránál; akkor te az Isten bölcse vagy.

Én pedig tágranyitottam szememet, arcomon kigyúlt a labdázó, viháncoló gyermekek pajkos pirossága és tanultam – örülni!

És megtaláltam a bölcsességet!