Homerus Batrachomiomachiája vagy a Béka és egér-harc

Ebbe azt kérded: Mi jó?

Nincsen írva serio;

Mely hibámat vékonyítja,

S ami benne jó, nagyítja.

Az Homér játékait

Játssza újabb tréfa itt.

Míg elkezdeném énekem,

Instálom a Múzsámat,

Pindusi dohánnyal nekem

Tőltse meg a pipámat;

Hogy kezdhessek énekembe,

Melyet minap hevertembe

Firkáltam a térdemen.

Ama rettentő lármának

Kezdek leírásába,

Fegyverek mint ropogának

Mars szörnyű csatájába;

Mikor, mint a főldtől nemzett

Hatalmas óriás-nemzet

Granatéros serege:

Úgy rohant az egereknek

Hatalmas ármádája

A békákra, bár ezeknak

Sűrűn tüzelt puskája.

Amint láttam a nóvákban,

Írva a hadi aktákban,

Így volt első kezdete.

Egyszer az egér, nem jutott

Hogy a macska körmére,

Szomjan egy nagy tóhoz futott

S annak külső szélére

Szakálát leeresztette,

Édes vizét hörpölgette

Egész gyönyörűséggel.

Meglátván ezt egy körmös hal,

Így szólítá meg: „Bon jour!

Kérem egész barátsággal,

Hol lakik és ki az úr?

Gróf, burger, paraszt vagy nemes?

Mert ha hozzám lesz érdemes,

Ajánlom barátságom.

Én princ Fizignátus vagyok,

E nagy tónak királyja,

A vitéz békahadnagyok

Hatalmas generálja,

Enyim, mint örökös úré,

Haereditario juré

Vízvári uradalom.

Hogy a koronát második

Peleus fejére teszi,

Két hétre megházasodik

S feleségűl elveszi

Madame Vizellősi Sárát,

Aki bírta Mocsárvárát,

Ettől nemzett engemet.

Én az urat nagymarsallnak

Gondolom termetéből,

S ha szemeim meg nem csalnak,

Tám királyok véréből?

De, kérem alázatosan,

Beszélje el világosan

Genealogiáját!”

Orrát, fejét megvakará

Pszikharpax bosszúsággal,

S nagyot köpvén, így szól rá

Királyi méltósággal:

„Felségedet megkövetem,

Nemzetségem s eredetem

Vajon miért kérdezi?

Esmerik ezt az emberek,

Esmerik az istenek,

Tudják a linci suszterek,

Engem kik nemzettenek;

Van-e Im-Hoffja, vagy jár-é

Felségednek tituláré-

Kalandozója Bécsből?

Én vagyok király Pszikharpax,

Ezen néven hetedik,

Születésem Nagy-Troxartax

Vérével dicsekedik,

Anyám, kit a gözü nemzett,

Hatalmas királyi nemzet

Volt Donna Lisztnyalóczi.

Szűlt engem pompás lyukában,

Mint rang hozta magával,

S pólálván selyem rongyában,

Tartott almacsutkával;

Amivel csak bír egy donna,

Piskóta, avagy szalonna,

Dió s füge elég volt.

Barátságot felségével

De miként köthetek én?

Holott egész gardéjével

Lakik a víz fenekén:

Én pedig az embereket

Nem hagyhatom, mert ezeket

Kell énnékem dézmálnom.

Tudom én, hol kell kutatni

A kenyért a fiókban?

Hol kell jól felporcogtatni

A mákos kalácsokban?

Hol tartják a sódarokat

És a tőltött galambokat

S a jó kúnsági sajtot?

Hát a fáin posztpászokat?

A fánkot és csőregét,

A hercegi szakácsokat

Dícsérő sok csemegét;

Melyet borssal, foghagymával

Pánizálnak parádával

Az úrias vendégek.

Az ütközetről kudarccal

Soha vissza nem tértem,

Az ágyúknak álltam arccal,

Soha pardont nem kértem;

Az anyámtól nyertem eztet

A kettős arany-keresztet,

Jeruzsálemi hadban.

Vitéz ellenségek bátor

Életemre törjenek,

Szívem mégis mindig bátor,

Könnyen meg nem rettenek:

Egy embertől még nem félek,

Hogy megöljön, amíg élek,

Bár hústorony légyen is.

De mégis van két ellenség,

Ez nekem sok kárt teve,

Az egyik hatalmas felség:

Monsieur Ölyv a neve:

A másik még nagyobbacska,

A neve madame de Macska,

E kettőtől rettegek.

Még egy ellenségem vagyon,

Ez már siket és néma,

Ez egy kis fa-Festung, nagyon

Fortélyos stratagéma;

Háj van fűzve a kapura,

S ha bémegyek, a vár ura

A padlást rám szakasztja.

Nem kell nékem tök s káposzta,

Sás és békák lencséje,

Elmaradhat az eb-hozta

Sok hitvány csemegéje;

Nem kell nékem gyékény, káka,

Melyet terem Bajom, Zsáka,

Ez felségtek étele.”

E szókra víg nevetéssel

Nyitván szép ajakait

Fizignát, egy kis késéssel

Így kezdette szavait:

„Uram! sokakkal kérkedel,

Igen nagyon dicsekedel

Erőd s hasadra nézve.

Nékünk a nationalis

Industria azt tette,

Hogy mint az anglusoknál is,

Birodalmunk vetette;

Élünk vizen és szárazon,

Mind ezen, mind pedig azon

Egyaránt kereskedünk.

Mindenünnen gyűl a sok kincs,

Gazdagodik országunk,

Egy henyélő hazafi sincs,

Mutatja a nadrágunk;

Már mi is a világéból,

Mint görög a magyaréból,

Farkasbundát vehetünk.

Járnak fahajszín dolmányban

Minden előkelőink,

Talpig drága zőld bársonyban

Gazdag kereskedőink;

Sehol sincs a bandérium,

Mely pro salute civium -

Agyontáncolta magát.

Ha úgy tetszik felségednek,

Hogy ezeket meglássa;

Leszek Anchisességednek

Mindjárást Aeneássa;

De tartódzzon a nyakamon,

Én béviszem a hátamon,

Hogy segge meg ne ázzon.”

Ezt mondván, legugyorodik

A tó alsó partjára,

Felsége felkucorodik

Kollegája hátára;

Feltűrvén bodros tászliját,

Markába fogja cafliját

Felséges trágerjének.

Nagyot kurjant: „Jubilate!”

Bőréből majd kiszalad,

Látván, hogy ily delicate

Úszik, s a part csak halad;

Kiáltozza: Vivát! Vivát!

Kivévén egy perspektivát,

Látja, hogy már jól benn van.

De, hogy kezde a vizekbe

Lejebb, lejebb sűlyedni,

Két szeme lábbad könnyekbe,

El kezde keseredni,

Már úszását nagyon bánja

S Fizignátnak nem kívánja

További szolgálatját.

Búsúltában elhajítja

Púderes parókáját,

Lábával jobban szorítja

Társa oldalbordáját!

Nem fért volna ijedtébe’

Már egy zabszem a seggébe,

Kiverte a szarszeplő.

Reszket néki keze-lába,

Mint a fagyos kocsonnya,

Nyögve néz a tó partjára,

Eszébe jutván honja:

Farkát hosszan lebocsátja,

Hogy mint evező lapátja,

Segítsen a vizeken.

De hasztalan, a habokat

Mind jobban kezdi nyelni,

Mord! Rettung! kiáltja sokat,

Senkit sem hall felelni;

Hiába kap mindenfelé,

Rúgja magát hátra s elé,

S végre így fakada ki:

„Nem így vitte ám a bika

Európát Krétába,

Mint engem ez a gaz béka

Residentiájába;

Ördög vigye palotádat,

Vízbe zárt Venetiádat,

Már ez nem politia.”

Hát egy kígyó kicsuszamla,

Tüzelt szeme pillája,

A vízen felűl csillámla

Nemzeti kokárdája:

Ezt meglátván a kákába,

Mind a kettő a gatyába

Rezele ijedtében.

Fizignát a tó fenekét

Érvén, magát elrejté;

Hogy ő egy király gyermekét

Ölné meg, elfelejté;

Búván a tónak mélyére,

Megszabadúlt szerencsére

Ebek harmincadjától.

Ő pedig maga maradván,

Amint úszhatik, úszik,

Újjait összeszorítván,

A vízen hanyatt csúszik;

S látván, hogy el kell patkolni,

Bús hangon kezdé danolni

A Rákóczi nótáját.

Noha magát felrugdalá

A vizek tetejére,

De ismét sűlyede alá

A tónak fenekére;

Bár akármint próbálgatá,

De el nem távoztathatá

Mégis a lucskos halált.

Egy anglus rock volt nyakába,

Bő, mint a japponika,

Dugva vala kaputjába

Poesis, Rhetorica;

E volt legnagyobb terhére,

S lehúzván a víz mélyére,

Végre így kiálta fel:

„Fizignát, így kell csinálni,

Ez-é a jus gentium?

Huncfutnak fog deklarálni

Ezért a concilium;

Ezt a szent atyák jól látják,

Ezért fejedre bocsátják

Tüzes anathémájok.

Nálam erősebb nem valál

A szárazon, hitetlen!

Azért, hogy most így megcsalál,

Nem maradsz bűntetetlen;

Ne félj, még bosszút fog állni,

Siklóson fog captiválni

Az egerek serege.”

Ezt mondva meghaláloza,

S már véres tajtékot túr;

Éppen ott karazéroza

Oberster Pörcznyali úr:

Elmereszti szemét, száját,

Seggbe rúgja szép dámáját,

S az aulánál hírt teszen.

Kik beszédén ott valának,

Méreggel eltelének;

S mindjárt a nádorispánnak

Ily jelentést tevének:

Hirdesse ki a diétát

S mindenfelé gyors stafétát

Kűldjön a státusokhoz.

Nékik ily jelentést tégyen,

Hogy helye a diétának

Troxartaxnak háza légyen,

A Pszikharpax atyjának;

Ki már, szerencsétlen, éppen

Lebegett a vízközépen

Elnyúlva s megmeredve.

Hogy pedig ad sextam maji

A rendek begyűlének,

Az ország tarka bandái

Vélek felérkezének;

Mindjárt az ország nagyjait,

A had környűlállásait

Elhagyván, más gond főzte.

Öt hétig dévánkozván

A vallás dolga felett,

De a sok mendemondának

Egy szálnyi haszna se lett;

Troxartax végre felálla,

Királyosan perorála

Utóljára ekképen:

„Hatalmas rendek! jóllehet

A kár engem illete,

S ellenségem nékem lehet

Csak a békák nemzete:

De egy kronprinc megölése

A közjónak megsértése,

Publikumra tartozik.

Három fiam volt nékem már,

Mind a hármat megölék,

Az egyiket ama fa-vár

Által széjjeldörzsölék;

Másként veszett a másikja,

A kannibálok kacikja,

Macska úr evé meg azt.

A harmadik, ki anyjának

S nékem is kedves vala,

Mostan, egész hazájának

Bánatjára meghala;

Mert Fizignát úr megcsalá,

És az átkozott tó alá

Fojtotta hitetlenűl.

Azért kérem a rendeket,

Fegyverbe őltözzenek,

Készítsék regementjeket,

Menjünk haddal ellenek;

Nem lesz senkinek panassza,

Teli a bellica cassa

S az armamentárium.”

Így buzdítja a sessiót

És nagy hanggal pengeti,

Hogy ő ígér négy milliót,

A köznép megfizeti;

A fő hadi miniszternek

Concredálják a fegyvernek

S holmi egyébnek gondját.

Felfegyverkezik fejenként

Az egész militia,

Kontrahálja seregenként

Magát az ármádia;

Velek a sok társzekerek,

Sokféle rendű fegyverek,

Puskák, ágyúk, mozsárok.

Osztán a Nyírbe kűldének

Egynehány legényeket,

Kik a seregnek szednének

Posztót és egyebeket;

Ezek sok dámának s úrnak

Selymét elvágván, mundúrnak

És zászlónak elvivék.

Tollsíp vala trombitájok,

Dobjok bőrből készűle;

Egy hegyes tő a szablyájok,

Ez dámáktól kerűle;

Kalapjok szép makktokokból,

Tarka pillangó-szárnyakból

Volt kötve bokrétájok.

A félénk dragonyosoknak

Dióhaj volt mellyeken,

A vidám bakkancsosoknak

Meggy-mag volt lábfejeken;

Szép volt cavallériájok,

S mindnyájoknak paripájok

Vala egy szuka egér.

Bajuszokat kipedrették

Holmivel huszárosan,

Nadrágokat felkötötték

S kardjokat magyarosan;

Ezzel a trombitát s flótát

Fúván, a mohácsi nótát

Hangoztatják bús szóval.

Hallván avandzséroztatni

Annyi sok regementet,

Fizignát kezdi hívatni

A nemzeti conventet;

Bé is gyűl a sok clubbista,

Ki, mint hajdan novellista,

Tudja a politikát.

Hányják-vetik az eszeket,

Vagynak mind in anxió,

A hadi minisztereket

Kérdik: kell hány millió?

Egyszersmind az ellenséges

Nemzet ellen nevetséges

Beszéddel protestálnak.

Azonba gróf Nagy-Kákai

Belép a palotába,

Ez lakott az ágyaljai

Troxartax aulájába;

A békesség idejében,

A békanemzet képében

Ambassadeur vala ott.

Ezt, mint ellenség követét,

Elkűldék királyához,

Hogy tudósítsa nemzetét

S készűljön a csatához;

Ki felállván nagy pompával,

Troxartax király szavával

Így szólott a conventben:

„Hatalmas békanemzetek!

A hazának képei,

Véres haddal fenyegetnek

Az egerek rendei;

Engemet haza kűldének,

Hogy amit ők végezének,

Jelentsem meg tinéktek.

Fizignát mivel Princeket

A tóba sűlyesztette,

Azért ők haddal titeket

Támadnak meg érette.

Hanem bátran harcoljatok,

Kik a hazába voltatok

S vagytok jó patrióták!”

Hallván ellenséges célját

A Troxartax népének,

Felberzeszté rá taréjját

A clubb kevély lelkének;

Felháborodva zúgának,

Mint a József halálának

Hírére a magyarok.

Hogy a vád mind Fizignátra

Jobban-jobban tüzele,

Látván, hogy nincs egyéb hátra,

A conventben felkele;

Generalissimus ranggal

Bírván, méltóságos hanggal

Így kezde kuruttyolni:

„Barátim! hát már az oka

Annak Fizignát vala,

Hogy az ő királyfiok a

Tónak vizébe hala?

Nem tudván úszni valóba;

Ő a constitutióba,

Nem csuda. ha elmerűlt.

Most már az ő emberei,

Látom, engem okolnak;

Azért a nemzet képei

Árúlással vádolnak:

Hát amit e mély tó csinál,

Annak már egy hazafinál

Kell-é okát keresni?

De tudom én, csak várjanak,

Mit kell csinálnunk velek,

Hogy mind megbolondúljanak

Amaz Achitophelek;

Énvelem egyetérthetnek,

Ha úgy tetszik, a nemzetnek

Bőlcs s hatalmas képei.

Gyűjtsük öszve a sereget,

Fegyverbe őltözzenek,

Mindenütt a tópart megett

Vonjunk kordont ellenek;

Erősítsük a gránicot,

A mozsarat s haubicot

Kettőztessük várain.

Mihelyt népünkre rontanak

És határunkhoz érnek,

Verjük meg, rajta! húlljanak

Özönébe a vérnek;

Verjük meg győzedelmesen,

Hogy haza egy se mehessen

Épen fegyverünk elől.

Akiket hadi foglyokká

Teszünk ezen csatában;

Légyenek új polgárokká

Ők a respublicában:

Ha négy-öt krajcárt találunk

Zsebjekben, jó lesz az nálunk

A nemzet fundusának.

Így osztán a respublicát

Köztünk felépíthetjük

S nálunk az új politikát

Javunkra bevihetjük;

Mindjárt a csata mezején

Állítsuk fel jóidején

A szabadság szent fáját.”

Felkiált a clubb viváttal,

Éljen a nemzet! éljen!

Éljen a had, Fizignáttal!

Kettőzteti kevélyen.

Azután a sok Barrére

A convent itéletére

Más holmiket említe.

Végre egy, a többieknél

Okosabbik, felálla;

„Eddig, úgymond, mindeneknél

A halnyelv vigeála,

Kárára egész hazánknak,

S nemzeti polituránknak

Nagy hátráltatására.

Hanem anyai nyelvünket

Vegyük bé a hazánkba;

E’ segíti nemzetünket

Kipallérozásába.”

Erre sokan ráállának,

Látván hasznát tanácsának

Ezen okos embernek.

Sokan, a tudatlanok is,

Ellenére szóltanak,

Bár a halnyelven magok is

Ímígy-amúgy tudtanak;

De csakugyan rámenének,

Hogy már végbúcsút vennének

Ez idegen halnyelvtől.

A belső rendeléseket

Hogy a gyűlés megtette,

A hadi fővezéreket

Készűletre kísztette;

Azért a convent szavára

Mind felkészűl a csatára

Az egész békagárda.

Truppba áll az egész sereg

Zőld és veres ruhában,

A nemzeti nóta pereg

Kuruttyoló szájában;

Talpig jól készűlt fegyverbe

Béállának az ezerbe

A buzgó hazafiak.

Fizignát a trombitára

Seregét békerengi,

Zörög, dobog dob módjára

A rezgő Alkekengi;

Buzdúl itt a békagárda,

Lobog fején a kokárda,

Félrenyomja kalapját.

A határon táborjokat

Körűlsáncolták mélyen,

Belől csörgetik kardjokat

S puskájokat kevélyen:

Bár belől szívekbe’ fáznak,

De vitéz tűzzel szikráznak

Kívűl a jó sampántól.

A lármára megrendűle

Jupiter palotája,

A serbedlije feldűle,

Lehulla az órája;

Nem nyughatik már ezektűl,

A feleségén keresztűl

Leugrik az ágyáról.

Lenéz, látja fegyveresen

A Fizignát seregét,

Főldhöz csapja nagy mérgesen

Singes hálósüvegét,

Melyre szörnyű szélvész omla.

Csaknem ég-főld öszveromla,

Jó, hogy elmosolyoda.

Egyet csendít; a szobába

Mercurius bémegyen;

„Menj, mondjad, tíz óra tájba

Minden isten itt legyen.”

Elmegy Mercur s az istenek

Mind egy lábig felgyűltenek

Reggeli templom után.

Ekkor nékik megmutatja

A szörnyű sokaságot,

Velek rendre csudáltatja

E nagy hatalmasságot;

Milyen az óriásoknak,

Avagy a centaurusoknak

Rettentő nagy táborok.

Kérdi nyájas mosolygással,

Melyre a főld megéle,

A kopószar is rakással

Cúkorrá leve véle:

Melyik akarna lemenni

És segítségére lenni

Valamelyik tábornak?

A többek közt Minervához

Így szóla, megölelvén

S gyenge száját szakállához

Nyájassággal dörzsölvén:

„Hát te leányom leszállasz,

Segítségére kiállasz

Az egér-ármádának?

Mert a te templomodba is

A magyar nemeseknél,

Alig lehet kapni ma is

Egyebet egereknél,

Még a szent múzsáknak rakott

Egy két templomba se lakott

S lakik egyéb egérnél.”

„Atyám!” így felele Pallás

Jupiter tanácsára,

„Nem tetszik ez a javallás,

Nem állhatok szavára;

Nékem igen nagy kárt tettek,

Olajt s mindent öszveettek

Templomomba ők nekem.

Öszverágták szép sleppemet,

Melyet varrtam selyemből;

Kipusztítottak engemet

Már minden kőltségemből,

Ha meg nem adom a selyem

Árát, rólam a pendelyem

Rövid időn lehúzzák.

De ezzel semmit sem mondok

A békáknak hasznára,

Mert ők csak olyan bolondok

Először s utóljára;

Hogy a hadban elfáradtam,

Miattok el nem alhattam,

Ki-világos-virradtig.

De segítségre hozzájok

Ne indúljunk, istenek,

Hogy éles kardjok s szablyájok

Meg ne sebesítsenek;

Mert vakmerők a státión,

Bár egy egész batalion

Isten menjen ellenek.

Innen legszebb lesz nézni a

Magas égből reájok,

Bátran, mint most a francia

Hadra némely királyok.”

Nagy komplimentet vágának

Az istenek, s felmászának

Az ég kéménye mellé.

Hát egyszer a trombitákat

Elkezdik harsogatni,

A dobokat és flótákat

Nagy lármával kongatni;

Jupiter is a csatára,

Ráütvén a pap tyúkjára,

Jelt ád a kémény mellől.

Elsőben is kimozdúla

Báró de Grand Brekeke;

Mindjárt ellen nyomúl a

Nyalnádtői serege;

Sem az, sem ez meg nem retten,

Bátran vívnak mind a ketten,

A vezérek kiállnak.

Öszvecsapnak, s Grand Brekekét

Nyalnádtői levágja,

Grand Brekeke megharagszik,

A tromfot visszavágja;

Ötször vették egymás nyakát,

Ötször mondtak jó éjtszakát

Mindketten az életnek.

Végre de Grand Brekekének

Hatalmas csapására

Nyalnádtői életének

Jutott végórájára;

Mikor a feje leesett,

Gondolkozván egy keveset,

Csak úgy nézett utána.

Erre megbúsúlt szívében

Üregjári hevesen,

Kiáll s oberster Krötébe

Üti kardját mérgesen;

Kröte nemes lelkű vala,

Szégyenletébe meghala,

Hogy rajta ily stikk esett.

Kröte szomorú halála

Döbretét orron üté,

Egy pár pisztoly vala nála,

Azt megtőltvén elsüté;

S azzal főhadnagy Csuprait,

Ki bíztatta pajtásait,

Agyonlövé vitézűl.

Amíg az avantgardének

Imígy folytak csatái,

Mind együvé érkezének

A nagy sereg osztályi;

Bezzeg akkor volt ami volt,

Ijedtében az is megholt,

Akin semmi sem esett.

Ekkor a kenyérmezei

Bán vitéz seregével

Bevág a békák rendjei

Közé nagy vitézséggel;

Marsak Kriőr két regement

Vasasokkal ellene ment,

Igen kemény tűz alatt.

Ez a Kriőr egy oktalan,

De nagyszájú úr vala,

A hazának egy hasztalan

Hasnál mást nem hizlala;

Nálunk is vagynak olyanok,

Kik nagyszájúk s tudatlanok,

Csak hasokat hizlalják.

Kriőr kezdi nagy lármával

Csúfolni ellenségét,

De a bán is szablyájával

Megnyomá kevélységét;

Ment rávágván köldökére,

Kiomlott a főld színére

Bélével együtt hája.

Bürbő, Kriőr adjutántja,

Látván estét urának,

Megáll, sárkányát felrántja

Mérgesen pisztolyának;

Üregjárira rásüti,

Szép bokrétáját leüti

A halálos golyóbis.

Így hala meg Üregjári,

Csillaga hazájának,

Kinél a főldnek határi

Bőlcsebbet nem tartának;

Ez nem bálban nevekedett,

Mint sok elnémetesedett

Magyar nemes úrfiak.

Üregjárinak halála

Bürbőnek káros leve,

Mert meglátá, mit csinála

Nyalnádtői eleve;

Bürbő fejét elragadá,

És sok kérésére adá

Vissza szegény Bürbőnek.

Major de Szű megpillantván

A bürbő harmincadját:

A tó felé elillantván,

Oda hagyá századját:

De míg ő a tóba fered,

Neki is utána ered

Nyalnádtői lóháton.

Ott a tóban általvervén,

Megölé dárdájával,

Most már a parton hevervén,

Elnyúlt kövér hasával;

Melyet sok jobbágyok zsírja

Hízlalt, mint Klimius írja

Sok magyar főldesúrról.

Markasző főkapitánynak

Ekkor látták csatáját,

Elvette gróf Turódványnak

Pikszisét és óráját;

Hogy madame de Grenovillnak,

Ha vídámabb idők nyílnak,

Megnyerhesse egy csókját.

Más oldalt az ellenséget

Mézvájó rettentette;

Hogy a szörnyű veszteséget

De rőso észre vette;

Haza fut a szállására,

Rá bizván d’ O. majorjára

Az egész kompániát.

Ez Khalchfresszert, egy nagyszájú

Német marsalt levága,

Bátor nagy famíliájú

Princ vala ő nagysága;

Sok magyar közemberekből,

Mint az ily gyáva princekből,

Jobb katona lenne ám.

Elég, hogy princ Khalchfresszernek

Ily véletlen halála

A pór német egereknek

Réműlésekre vála,

Tele lett a bugyogójok,

Elhajigálták zászlójok

S szaladtak szerteszéjjel.

Látván ezt gróf Deszkarági,

Egy nagy vitéz generál,

Hogy már a magyarországi

Nép is mindjárt retirál:

Elállja széledőket,

Jól öszveadtázván őket,

Visszaűzi mérgesen.

Tót Blatowszki ott cserkésze,

Hogy neki gátot tégyen;

Deszkarági rá se néze,

Seggbe rúgja s elmegyen:

Blatowszki lószarrá leve,

Mint amilyen volt eleve

Szent Péter előtt neme.

Oberster monsieur de Túró

Sergét beljebb vezeti,

Lábon kapja Pecsenyésit

S a tóba beléveti;

Ekkép szegény Pecsenyésit,

Megvetvén sok könyörgésit,

Beléfojtja a tóba.

Az óberster púpos vala,

Rekedt torkú és siket,

Hét lyukra folyt az oldala,

Franc ette mindeniket;

A nevét maga kezével

Le nem tudta írni, mivel

Kondás volt az apja is.

Mégis obersterré leve,

Mert száz aranyat lopott,

Ezen vitézséget veve

Egy ilyen ütött-kopott:

Megvan az is hazánkba már,

Hogy pénzért az ökör s szamár

Azzá leve, ami nem.

Báró Morzsakapó álla

Bosszút a megholtakért,

Ötven nyakat lekaszála

S vága le egy-két nyakért;

Limönőt a többek között,

Bár eleget esedezött,

Vitézűl megfricskázta.

De ezt meglátván messziről

A Limönő testvére,

Ragad a tónak széliről

Egy csomó sárt kezére;

Morzsakapóhoz megy azzal,

S hozzá csapván egy halmazzal,

Csaknem megvakította.

Amaz méreggel megtelvén,

Szinte a főldre bukott,

De a partról felemelvén

Egy vaskos Nepomukot,

Limönőhöz hozzá sujtá,

Az magát hanyatt elnyújtá

A porba öszvezúzva.

Hanem Crüssőr bosszút álla

Morzsakapón érette,

Mert vele szembe kiszálla

S fejét elcsippentette;

Ki hogy fő nélkül maradott,

Fejét megcsóválván, adott

Egy keserves adieut.

Magrág únván a harc szagát,

Félre méne peselni,

Ellövék gatyamadzagát,

Kurázs azt elszenvedni;

De végtére eljajdúla,

Mindkét lábra megsántúla

S búvik egy nagy mély lyukba.

Vigyázz, bárha hátúl kesely

Légy is, vigyázz magadra;

Minden bolond helyt ne peselj,

Mert gatyamadzagodra

Rá találnak peccenteni,

Pedig jó ám azt félteni

Emberséges embernek.

Maga Troxartax álla ki

Utóljára a gátra,

Egy tőltött pisztolyt húza ki,

Rálöve Fizignátra:

Ő is elsüti puskáját,

De elhullatván kováját,

Csütörtököt kiálta.

Próbálgatja százszeresen,

De mégis el nem csattan;

Troxartax pedig mérgesen

Szeme elibe pattan,

Kirántja éles szablyáját,

S a Fizignát tomporáját

Véle jól meghasítja.

Bezzeg Fizignát sem véli

Már a dolgot tréfára,

A tó fenekét szemléli,

Fut sántán a partjára;

Nyomúl Traxartax utána,

Mert egész zsákmányt kivánna

Tenni gonosz lelkéből.

De d’Onnyó oda nyargala,

Hogy a dolgot megsejté;

Fizignát, bár sánta vala,

Elfut s magát elrejté;

És míg d’Onnyó sok csapással

Vívik maga Troxartaxszal,

Ő addig odébb állott.

Míg Mars a véres csatának

Dühös fegyverével öl,

Sok ezeren elhullának

Addig mind a kétfelől;

A tó vérrel veresellett,

Az egész mező eltellett

A sok száz holt testekkel.

Az egerek nóvájokban

Róla ekkép írának,

Hogy a békák táborokban

Nyolcezeren valának,

Kiknek a harcban lett végek,

Pedig az ő veszteségek

Másfél százra se megyen.

A békáknak újságai

Ellenben úgy írának,

Hogy az egerek holtjai

Tízezeren valának:

Ők pedig, bár meggyőzettek,

Mégis többet nem vesztettek

Mindöszve is ezernél.

Az alatt gróf Bőrrágódi,

Az egész Alfőld bánja,

A magyarországi hadi

Sergek főkapitányja,

Vitézeivel eljöve

S még messziről reálöve

A küszködő békákra.

Ennél vitézebb vezére

Nem volt az egereknek;

Most tehát segítségére

Elérkezvén ezeknek:

Beléjek új erőt ada,

S a békaság megszalada

Nyakra-főre előttök.

Akkor a Mars unokája

Állván a tó partjára,

Esküdve assecurálja,

Mennyre, főldre s magára,

Hogy elállván minden útját,

Egész cudar pereputtyát

Eltörli a békáknak.

De véghez is vitte volna,

Vitéz lévén, szándékát,

Ha Jupiter hagyta volna

A már széjjelvert békát;

De megszánván szegényeket,

A bámúló isteneket

Végre így szólítá meg:

„Kollég’ uramék! mennykő nagy

Dolog ám ez, úgy-é hát?

Isten ugyse! ez a fickó

Mind megeszi a békát;

Ebugatta kis scythája,

Magamnak is, hogy reája

Néztem, lógott a szügyem.

No csak hát, Mars fiam-uram,

Menjen le kend hozzájok,

Hadd bodorodjon a békák

Lekonyúlt bokrétájok:

Pallas cicám! Őkemével

Lelódúlhatsz s egy-erővel

Virgázzátok fel őket!”

Erre az egész palota

Felzendűlt, s az istenek

Néki, mivel nagy despota,

Nein, Nixszel felelének:

De Mars szóla végre belé,

S Jupiternek ezt felelé

Nagy kategóriával:

„Óh, Jupiter! sem Pallásnak

Sem Marsnak vitézsége

Nem használhat, s e romlásnak

Még azzal nem lesz vége;

Ha csak mi mind le nem szállunk,

Bőrrágódinak nem állunk

Tűzzel-vassal ellene.

Vagy ha tüzes mennyköveid

Nem hullatod ellenek,

Melyekkel ellenségeid

Hajdan leverettenek;

Amelyekkel Enceladot

És a több reád támadott

Titánokat meggyőzted.”

Így szóla Mars, s leszállani

Az istenek nem mernek;

Hanem mennykövet hajtani

Tanácslák Jupiternek,

Ki is ezek tanácsából

A nadrág hasítékából

Kihúza egy nagy mennykőt.

Hát mihelyest ezt kivette

Nadrághasítékából,

Az ülepe oly felette

Nagyot durranta hátúl,

Hogy az elszédűlt istenek

Egészen elréműltenek,

S béfogták az orrokat.

Kivált az istenasszonykák

Elsikolták magokat,

Hogy majestását meglátták,

Eldugták szemhéjokat:

De a dugást úgy intézték,

Hogy újjaik közzűl nézték,

Mint leányaink szokták.

A békáknak s egereknek

Seregei megrettentek,

Soká volt, míg feleszméltek

S álmokból felserkentek:

De nem szűnt meg Bőrrágódi

Sorra nyakazni a hadi

Tűzre termett békákat.

És el is vesztette volna

Örökre a békákat,

Hogyha meg nem szánta volna

Jupiter a párákat;

Ki a tómellékről végre

Elkűldötte segítségre

A Karcinos-nemzetet.

Ezek oldalaslag mennek,

Csontból vagynak egészen,

Amelyekből tekintgetnek,

Nyakok egy srófot tészen;

Csillagzik a csont hátokon,

A két nagyobbik lábokon

Egy-egy gvillotin vagyon.

A békákkal egyházúak,

Velek szoktak múlatni,

Két fejűek s nyolc lábúak,

Kézzel meg nem foghatni;

Ezeket pedig rákoknak

Nevezik a magyaroknak

Minden lexikonjai.

Ezek hát az egereknek

Elvagdalták farkokat,

Elmetélék szegényeknek

Kezeket és lábokat;

Melyre ők megfélemlének,

Hanyatt-homlok sietének

A csatahelyről haza.

Már csaknem elnyugovának

A nap tüzes lovai,

Fényes postilionjának

Elhúnyván súgárai;

Hogy az egek borúlának;

S ezen egynapi csatának

Ekképpen leve vége.

Nékem is fogytig kiégett

A dohányom azonban:

Pedig igen kevés termett

A magyar Helikonban;

Mert elnézhetik uraink,

Tőlök pindusi halmaink

Nem igen míveltetnek.