Homlokom mögött

Vörös máglyák gyúlnak a homlokom mögött.

Nehéz társzekerek húznak el dübörögve.

Felébredt benne valami régen látott ucca

hörgő zajával, amint az estbe zuhan.

Keresztűl hömpölyög ereimen, az ucca

erein, sikátorain a tegnapelőtt hallott

nyomdagépek agybafészkelő

őrjítő zakatolása:

Szennyes áradat zuhog. Segítségért sikoltanak.

Nekivadult zápor paskolja a meggörnyedt

fákat. Púpos, ijedt kérdőjelek.

Tűz van! – bődül egy szörnyű férfihang

(lehúnyom a szemem...)

és dobolják és visítják szerte:

Ki jön máglyát oltani?

Túl hörgésen, lármán, döbbeneten,

halványkék messzeség hegygerincén

áll egy soványarcú fiú.

Nyugodtan áll. Olyan ismerős!

Integet, kiált és hív magához,

de csak némán tátogó szája látszik,

csak bánatos szeme csókol idáig.

Aztán újra a láng... a füst...

a láng... a füst...

Könnyek sem tudják eloltani.