HONFIBÚ.

Az ifjuság megvénül bennem,

Ősz hervad éltem tavaszán;

Hazámban nincs többé mit tennem,

És örűlhetnem igazán.

Mi multjában szép és dicső volt,

S jövőjében kétségbe ejt,

Mi van és lesz, mi élt és megholt,

Kiittam mint méregkehelyt.

Még sem halál, csak haldoklás ez,

Az élő bú éltetni tud;

Szivem, szivem oh miért érzesz,

Ha vágyad gúnyol és hazud’?!

Mi gyáva kín föllángolásod,

Mely örömest áldozna vért,

S magad’ híjába téped, hányod,

Dobogni vágynál s nincs miért.

Bort, bort! s hadd sírjon az a nóta,

Mely azt siratja, amit én,

Úgy sem sirhattam, amióta

Örűlni immár megszüném.

Hadd sírjak és hadd vigadjak hát,

S míg azalatt megvénűlnék,

Temess el - újra hallgatok rád -

Remény, ki elhagysz, s biztatsz még!