HONNAN ÉS HOVÁ?

Mily rövid az élet!...

Mint hullócsillag futása,

Mely földünk körébe jutva,

Lángra gyúl, és tűz-barázdát

Írva elszalad, gyorsabban,

Mint egyet pillantanál.

Útja honnan jött? hová visz?...

Míg sötét volt, s ujra az lesz,

A világ-ür végtelenjén

Hol bolyongott? és hová fog?...

Ki tudná megmondani!

Míg tündöklött, addig élt.

S honnan jössz te, lélek...

Mely csak e föld gőz-körében

Vetve lángot, addig fénylel,

Amig éppen áthaladsz;

Bölcsőd és sirod homály.

Akkor lobbanál-e föl csak

Az állatban, s véle múlsz el?...

Vagy jövél a végtelenből

Ismeretlen, hosszu pályán,

S visszatérsz azon megint?...

Oh, ha nem volt, és ha nincs

E parányi csillogáson

Innen és túl folytatás:

Mily rövid az élet! -

Megfelelsz te, lélek.

Volt idő, mikor tagadták

A futamló csillagot:

Semmi az, csak földi pára,

Lobban, és fut, és el-ég.

Most a szellemet tagadják:

Semmi az, csupán anyag,

Agyvelő, vér és ideg

Összhatása, mely azonnal

Véget ér, ha szétbomol

Agyvelő, vér és ideg.

Az anyag a halhatatlan:

Fűben-fában újra éled,

Összetársul, meg elszéled

Mindörökké, szakadatlan;

Hanem e feltámadást

A szellem nem éri meg:

Ez üres hang, nincs sehol,

Puszta réme ferde agynak,

Mílyet századok ránk hagynak -

S csak zavarja a tudást.

Oh, ti, akik jobb felemnek

Már e földön mély sírt ástok:

Oly bizonyos hát tudástok,

Hogy helye sincs védelemnek?

Nem mond ellen az a szellem;

Mely kutat, hogy támaszt leljen

Megtagadni önmagát?

S nem rettegné, ha meglelte

- Mit tudása így teremte -

Azt az örök éjszakát?...

Ah, jobb volna kissé várni,

Nehogy úgy találjon járni

Az a híres tudomány,

Mint ama gyors fénnyel jára,

Mit csillagnak vélt a golyhó,

Ő azt mondá: csak gyúlt pára:

S ím, ma áll, hogy égi bolygó -

Mi lehet még ezután?

Ami annyi szívbe oltva

Élt világ kezdete olta;

Mit remélt a hindu, párz;

Amért lángolt annyi oltár,

Zengett Szíonon a zsoltár:

Hogy nem addig tart az élet

Míg alant a testbe’ jársz;

Hanem egykor újra éled,

S költözzék bár fűbe, fába

Vagy keresztül állaton:

Lesz idő, hogy visszatérhet

Régi nemes alakjába,

Megtisztúlva, szabadon;

Vagy a „boldogok szigetjén”,

Mint hivé a boldog hellén,

Vagy az üdvezűltek helyén,

Mint reméli keresztyény,

Lesz dicsőbb folytatása:

Én ezt meg nem tagadom. -

Mit hisz a tudós? ő lássa,

Földi pályám’ ami nézi:

Annak immár vége lesz,

Vissza senki nem idézi; -

S rövid foglalatja ez:

Mély homályban, éjfél tájban,

Kis fény is ha nagynak tetszik,

Hogy a föld körén bolyongtam:

Egy barázdát én is vontam.

Az emberek ráveték

Pillantásukat egy percig, -

S egy tudós tán megfigyelt

És lapjára, sok száz jelhez

- Ahogy csillagfutást felvesz -

Könnyed, vékony karcolással

Rólam is tőn némi jelt,

Mire reggel ő sem ismer;

S összevéti annyi mással

A jövendő nemzedék,

Mely se kérdi tán, se tudja,

Nem is igen lesz rá gondja:

Hogy itt éltem, s a tömegben

Én is lantot pengeték.