HONSZERETET

Szeresd hazádat és ne mondd:

A néma szeretet

Szűz mint a lélek, melynek a

Nyelv még nem véthetett.

Tégy érte mindent: éltedet,

Ha kell, csekélybe vedd;

De a hazát könnyelmüen

Kockára ki ne tedd.

S nem csak dicsőké a haza;

A munkás pór, szegény,

Bár észrevétlen, dolgozik

A hon derűletén.

Tűrj érte mindent ami bánt,

Kínt, szégyent és halált;

De el ne szenvedd, el ne tűrd

Véred gyalázatát.

S ne csak veszélyben légy serény,

A béke vészesebb,

S melyet vág álmos népeken,

Gyógyíthatlanb a seb.

Gondold meg, mennyit érsz: eszed,

Szived, pénzed, karod,

S fukar légy, alkván a honért,

Ha azt feláldozod.

S midőn a legtöbb emberek

Csüggednek várni jót

Családjok -, társaik - s magokért,

Ha sorsok csalfa volt;

Midőn nem méltatott erény

És bűn, mely célt nem ér,

Kifárad újra küzdeni

A vágyott javakért;

Midőn a legbuzgóbb anya

Remény - s munkátalan,

S a veszni indult gyermekért

Csak sóhajtása van;

Te még, oh honfi, ébren állj,

Remélni, tenni hő,

Míg a honból, kin lelked függ,

Van egy darabka kő.

S midőn setét lesz a világ

És minden tűz kiég,

A honfiszívben fennmarad

Egy élő szikra még.

S hol honfi húnyt, e szikra ég

Fenn a sírhalmokon,

Bal századoknak éjin át

E lángban él a hon.

S kihűlt hamvából a dicső

Göröghon újra kél,

Felhozza régi hőseit

E szikra fényinél.

E szikra a hon napja lesz,

S hol fénye hőn ragyog,

Az élet a hon kebelén

Ujúlva feldobog.

És újra felvirúl a föld,

Amerre a szem néz,

És minden, aki rajta él,

Munkára tettre kész.

S a nemzet isten képe lesz,

Nemes, nagy és dicső,

Hatalma, üdve és neve

Az éggel mérkező.

Oh honfi, őrizd e tüzet

S ne félj, ha vész borúl:

E szikra fényt ad és hevet

S ég olthatatlanúl.