HONVÁGY.

Mi vonja a fecskét keletre,

Túl bérceken, tenger fölött?

Mit elhagyott volt, régi fészke,

És az emlék, mely véle jött.

Mi bántja ész’kon a virágot,

Mely déli tájt virulva nő?

A föld, mit hóval fedve lát ott,

S amit beszív, a levegő.

Mi az ott a távol ködébe,

Oh mi az ott kelet felé?

A hervadó virág búm képe,

S a szálló fecske vágyamé.