HONVÁGY ÉS SZERELEM

Zöld partján éltem a Tiszának,

Hű keblen, hű fedél alatt,

Szelíd napok tisztán folyának,

Kertem hozott virágokat;

Körűltem lelkesűlt az élet,

Bánat s öröm lágy énekké lett,

Mégis, ki fejti meg, miért,

Ohajtásom más sorsot kért.

Elhagytam partját a Tiszának,

De visszavágyott kebelem,

Bennem borongva hajnallának

Vérző honvágy s bús szerelem;

Szemem minden felhőt kisére,

Irígy valék minden szellőre,

Mely rózsás illattal tele

Pályát kelet felé lele.

Sohajtozám: derűlj ki bennem

Kinos homály, enyhűlj te szív,

Ott sem hagyott lángod pihennem,

Van itt is, ami kedvre hív!

De képzetim folyton vezettek,

Lengvén a honcsillag felettek,

A távolig s a múlt felé,

Búmat minden nap érlelé.

Eget s földet kérék, miattam

Nem indúlt meg sem föld, sem ég,

S ím bánatomban elhervadtam,

Majd hant alá borít a vég.

S dombján a csendes énekesnek

Keletről lágy szellők röpesnek,

De azt meg nem tudhatja más,

Zúg-e köztök egy sóhajtás?