Honvágy.

Sötét olajfák illatos hüsében

Ül a bús vándor, könny ragyog szemében,

S mélyen sóhajtva vissza-visszanéz!

Kedves hazája tün fel képzetében,

Hajlékát véli a távol ködében,

S örömreszketve nyul felé a kéz.

Az esti szellő honnyelvét sugalja,

Szeretti nyájas üdvezlésit hallja

A szép csalódás szellemajkain;

Ujulva kél a multnak égi kéje,

S vidám alakként lengedez feléje

A boldog sejtés fellegszárnyain.

Szülőföldéig terjed láthatára,

S békén mosolygva csendes alkonyára

Édes felejtés karján ringadoz;

S mint egykor ősi háza szük körében,

Első vágyási lobbadó hevében

Könnyült kebellel ifjan álmadoz.

De ah! sietve tündérképe illan,

Midőn a déli nap halmára villan,

S dicső felséggel a nagy térre száll;

Fennérzi most, mily messze szép hazája!

S bár itt szelidebb ég lehell reája,

A sinlő sziv nyugpontra nem talál.

Örök tavasz bár zöldel itt körüle;

Ott a természet téli gyászra düle,

S hegy-völgyet zord fagy, zuz, köd, hó tetéz;

De ott szabad! s a gazdaglét öléből,

A földi szépnek büszke lakhelyéből

Vadon berkére vissza-visszanéz.

Megy a bús vándor sorsa végzetében;

De él hazája bánatos melyében,

S andalgva meg-megáll minden fokon;

Keservit tördelt hangokon kiönti,

Keletről térő felhőket köszönti

S elszenderül moh-lepte sirokon.

Borongva járdal kérkedő vidékin,

A régi nagy kor roppant omladékin,

Hol minden honni hőst előidéz:

Kik tettikért bár nem nyertek magas bért,

Bér nélkül tudtak halni a hazáért:

Azon dicsőkre vissza-visszanéz.

Az élet telje bár gyönyörre inti,

S biztatva utját friss rózsákkal hinti,

Kényén röpitve ösztönárjait:

De tullebegve hont esdő reménye,

A külföld minden bájos tüneménye

Nem oltja lelke csendes vágyait.

Szakaszt is néha kellemes virágot:

Csak félig érez minden boldogságot,

Nyiltában hervad minden élemény;

Szelid hüségért lángol indulatja:

Mi itt magát lágy készséggel mutatja,

Muló hab, szinlett kegy, csalóka fény.

S tovább-tovább megy, mig a czélhoz ére,

Hol mind az, mit hajdan fellengve kére,

Édes valóra létesülni kész;

Bár a szerencse nyilt ölébe zárja,

S körültündökli a hir csillagárja,

Mig szive ver, csak vissza-visszanéz.