HONVÁGY

Elvágyom innen. Nem itt van hazám.

Sütött már szebb világok napja rám.

Jártam beszédes, zengő ligetek között,

Égettek halhatatlan gyönyörök.

A koronás, az égmagas fák

El-elmerengve azt suhogták:

Mily édes élni, álmodozni,

Álmokbul ágokat bogozni!

Az illatnyelvü pompás napvirágok

Magasztalák a nagy szellemvilágot:

Mily édes élni, fönnen érzeni,

Vágyakbul szirmokat növeszteni!

És láthatatlan zene zendül

Zenegve boldog szerelemrül,

Tanítva, mi tehet

Élőbbé életet,

Hogyan lehet

Fokozni végtelen gyönyört;

Hogyan lehet

Ifjabb az ifju, kéjesebb a kéj,

Mélyebb a mérhetetlen szenvedély.

Emlékezem jól: ott volt egykor a hazám.

Csókot leheltek Istenasszonyok reám;

Magas gyönyörtől forrt lihegve keblem,

S nem törte szét a kéj, a mérhetetlen.

S ha mélyegű, csodás szemükbe néztem,

Titkos világuk megnyilott merészen;

S hogy ringató, csodás ölökbe dőltem,

Pazar gyönyörben föltárult előttem

Tündöklő mélyed, Istenország!

Fölrajzott végtelen, fényes körökben,

Mitől halandók gyenge szíve döbben.

És ha daloltam, - ó, csodák csodája! -

Visszhangzott a mindenség palotája;

Tettek születtek mindenik szavamból,

Sátort szövék a zengő sugarakból,

S a fényes hangokon föltámadt egy világ.

Ha örömet daloltam:

Rejtelmes, édes rettegésbe

Tört minden álmatag levélke;

Sejtelmes, méla suttogásba

Merült az óriási pálma,

S maguk az Istenek most istenvoltukat

Tisztultan, újra, fönnen érezék,

S kigyúlt szemükben boldog büszkeség.

S ha fájdalom szilaj húrjába kaptam,

Zengvén panaszt, mely halhatatlan:

Elsápadott és remegett

Az égnek minden csillaga,

És fájó könnyet hullatott

Az örök Boldogság maga;

És átérezve mély keservemet

A Mindenségnek szíve reszketett...

Örök nyár s halhatatlan

Gyönyörök és fájdalmak őshazája,

Szemem már újra napodat kivánja!

Mondjátok, hogyha egyszer meghalok:

Boldog, mert szép honába szállhatott!

Vágytól, gyönyörtől most is reszketek,

Előre küldöm lelkemet,

Megyek!