HONVÁGY

Borúnak éjjelén, derűnek hajnalán

Feléd siet remegve bús

Pillantatom, mindig feléd, arany kalász

Hazája, boldog róna, hol

Csókolva ölelkeznek Csepe mezőivel

Dunánk ezüst hullámai.

Áldás malasztja rám felőled nem lebeg,

Csak egy kemény atya átkait

Zúgják fülembe a nyargaló fuvalmak, oh

Ezer tövissel hinteni

A bujdosónak útait! Mégis te vagy

Örök betűkkel írva fel

E szív emlékkönyvében. A napok sorát,

Melyet lefutnom rendele

Az ég, ohajtom én kunyhód homályiban

Élhetni, s a szelíd halál,

A szenvedések altatója hogyha jő

S átszenderíti lelkemet

Egy boldogabb világba: harsogó Duna!

Kiszenvedett porom fölött

Te mosd a zöldelő hant bársony pázsitát,

S a mormogó habzaj között

Édesd nyugalmak ülnek sírkövemre majd,

S a jégszív is talán, kinek

Átkai nyomák a kínos életet, ledől

Békülten a halom fölé,

S lágyult kebel meleg könyűivel rebeg

Panaszt: szegény, szegény fiam!