Hozzá, mint nőhöz

Értem életemben sok sötét napot,

És egy-egy édes perc volt csak közötte;

Ennyi gyászon ily kevés öröm

Tán igen drágán is volt fizetve.

Óh, de nem drágán, egy csillagért mi sok?

S az öröm ily csillag életünkben

Mely csak akkor éghet fénnyel igazán,

Hogyha barna éj van a kebelben. -

És mégis haragszol, hogy megőrizém

E néhány perc emlékét e könnyben,

Üdvem kérted egykor és lemondtam én;

Hagyd, megérte most csorduló könnyem.

Szent az, mint amely függ száműzött szemén,

Benne egy világa van lefestve,

Vedd el tőle azt is, összeroskadoz;

Vagy tovább miért, miért is élne -

Óh, ha tudnád azt, mi édes érzeni,

Bú, öröm legyen bár, ami éltet,

Ismernéd kiégett szív kietlenét,

Meghagynád nekem e végső könnyet.

Hisz nyugodt lehetsz, nő, hisz nem gyötrelek

Többé boldogság után reménnyel,

Régen általláttam, hogy szivem soha

E világon boldogságra nem lel.

S még csak azt ohajtom, hogy boldog te légy,

Hogyha halnom is kell szépen érted,

Mint istenfi, aki hűn kiszenvedé

A megváltott földért a keresztet.

Tudtam volna boldog lenni én is,

Nékem is mosolygott a világ,

Tettem volna mint más, űzve élvet

S ellökve, ha hervadt a virág.

Balga voltam; nem előre néztem

Új földért, csak hátra hasztalan.

Óh, dehát vesztéssel aki nem lép

A világba, oly boldog ki van?

A jövő kétes reményvilága

Még a mult sírormokon viraszt,

E két testvér csókja a jelen, mely

Amint kéjt szül, úgy megfojtja azt,

Játékául a sötét sírőrnek;

S jó ha még ily játékunk lehet,

Mult időkből, mellyel gyermekekként

Elcsitítjuk a keserveket.

Ily szép emlék boldogabb napokból

Benned, óh nő, nékem is jutott,

Hála hogy reményünk amiként fogy,

Emlékinknek kincse mind nagyobb.

Amit élvezék, mindaz sajátom,

Többé tőlem azt el nem vehedd;

Hogyha csalfaság volt bér vagy álom

Emlékemben szinte egyre megy.

Csak halkan lépj fel, kíméljed a bút,

Fel ne rettentsd álmából megint,

És ne mondd, hogy megnyugodva épen

Már feléd mosolygó pálya int.

Hadd, ne tudjam, hogy mely felnyitott könyv

Volt nekem, szűd már nem értem én,

S minden gondolatnak, melyet egykor

Én irék be, más van már helyén.

Arcodat se lássam, félve látnám,

Mint ki reggel kis kertébe lép,

S ottan éjjel fergeteg viharzott,

Ottan minden pusztulási kép.

Szétoszolna tünde ideálom,

Mig így bírlak, aminő valál;

Tegnap váltunk, azt hiszem magamban,

S reggel csókom újra megtalál.

Csak ne gúnyolj, mert hogy nem valóság,

Halkan lépj fel, kíméld álmomat

Engem boldogít és bármi légyen,

Mély homály födi határukat.

Mindkettőben érzünk kéjt, keservet

És mosolygunk, hogyha vége van,

Mindkettőből emlékink maradnak - -

Álmodnom hát engedj boldogan!

Hát megtörtént az, mitől remegtem,

Hát látnom kelle téged újolag, nő,

És látnom úgy, hogy arcodon ne légyen

Egy kis sugár is a multban merengő.

Csak egy vonását a sajnálkozásnak,

Csak egy nyomát a titkos szenvedésnek

Megnyugtatásaul szerelmi búmnak,

Hazudtad volna, hogyha már nem érzed.

Silány vígasz - de mégis némi vígasz,

Mint hold, mely nappal elsápadva lép le,

De éjjel mégis oly kedves vezér az

Ha elhagyott, mi fényesebben ége. -

Ah, a boldogság lég az ifjuságnak,

Látatlan környez, öntudatlan éltet,

S csak már, midőn hullámi megfogyának

Érezzük a siralmas veszteséget. -

Én sem becsültem, míg fényes napom volt,

Most egy sugárt is hasztalan kivánok.

Tar a hímes mező, virága elholt,

Csak arcod az, min még rózsát találok.

Egykor hívém, nekem fog nyílni kelyhe

S fájó tövis maradt csak a kehelyben;

Ah, látom a virág úgy van teremtve,

Hogy csak kacérkodjék a tarka kertben.

Ragyogj tehát nő, óh ragyogj, csodálva

Lelkem lemonda úgyis a reményről,

Ha már másnak nyílsz, úgy még jól esik, ha

Nyílsz fényben és keresve mindenektől.

Csak amidőn találkozánk, szememnek

Mutattál volna bánatosabb arcot,

Ne láttam volna sírján érzetemnek

Nászt ülni az idegen boldogságot.