Hugomhoz

A jó Isten tán nékem is meghallja

Ég felé szálló, gyönge hangomat,

Midőn Teérted fordulok Hozzája...

Hiszen nem kérek Tőle én sokat:

Kérésem csupán egy rövidke mondat

És mégis minden, minden belefér:

Az élet szürke, csapkodó sarában

Lelked maradjon mindig hófehér!

Ha járva-kelve hallom a világot,

– Hazugság minden második szava, –

A szivem fáj és vágy ébred fel bennem,

Hogy fülem inkább mitsem hallana,

Olyan világon vágynék akkor élni,

Mely mindig, mindig igazat beszél: –

E hazudó, e kétszinű világban

Lelked maradjon tiszta, hófehér!

Ha ketten-hárman néha összejönnek,

Miről is folyhat köztük szó-beszéd?

Egy másik ember lesz az áldozatjuk,

Kínozzák, szúrják, gyilkolják szegényt.

Midőn ezt hallod, fuss, szaladj el onnan,

A szó mielőtt még lelkedhez ér: –

Rágalmat szóró, pletykázó világban,

Lelked maradjon mindig hófehér!

Van itt barátság? Nagy ritkán találni

Egymás felé vonzódó lelkeket

S azoknak is elég egy félreértés,

Egy rágalom – s mindennek vége lett! –

Akit szeretsz, ahhoz maradj, maradj hű,

Bocsáss meg néki a bántalmakér’,

E durva, rossz, e hűtelen világban

Lelked maradjon mindig hófehér!

És igy pályádat, hogyha megfutottad,

Nem jő el érted csontkezű halál:

Ágyad mellett a boldog végórádban

Mosolygó arcú, fényes angyal áll;

Karjába ölel... égbe úgy repültök...

Öröm, boldogság véget ott nem ér...

Az Úr keblére tűz, mint kis virágot,

Mert az maradtál, tiszta, hófehér!