HULLÁMOK

Bizalmad, - álló, déli verőfény

Felitta szívem régi homályát,

Most látszik benne minden, mi szép volt.

"Ritkák ma lenn a kristálypohárok!"

Mosolyogva tán mondja az Isten.

Mily egyszerűen hiszed te a szót el!

- Lásd, ez feloldja beszédem ága-bogát,

S úgy mondok mindent most, úgy merek,

Mint gyerek, ki volt már százrétegű, vén,

De visszajött, mert meghívta az Isten.

Te kedves ámulásaid előtt

Minden szándékom oly egy-utú lett,

- Kincses életed repdesi körül,

Mint legyezőszárnyú friss madárhad,

Mit ujja hegyéről bocsátott el Isten.

Mert csak én-jóvoltomra gondolsz,

Azért kell így adnom új-magamat!

- Feléd csobogó szerelmem sodrát

Nem fogja sehol le szűk gyanú-gát;

Ezért oly örökös, mint maga Isten.

Mi két nagy jóra-epedettek,

Kiknek mellébe fojtogatták

Megindulások forró sodrait; -

Hiába, mégis egybeszakadtunk!

Fölfelé száll már oltárunk füstje!

Nagyon szerethet minket az Isten.