Hús-szigetek a kőtengerben

Cica, kályha, és minden dorombolók

lelkemmel együtt, mely ma szintén dorombol:

csöndes társaság. Mint őr a toronyból

nézek az égre, honnan az eső lába lóg,

lóg, lóg,

az utca fölött, mely oly sivár, mióta a bölcs tanács

kivágatta az akácokat, melyeknek részeg

illatából valamit még most is érzek

lelkemnek bolyhai közt... A köd mint szürke rács,

rács, rács

hull le súlyosan, mint hulltak ama leereszthető

kapurácsok zord korok börtönváraiban - ámbár

kell-e zordabb, mint e mái? S a bérci várnál

nem búsabb-e e lapos város, hol szürke kő,

kő, kő,

kő közt dobog az élet meleg húsa - csupabél

gyümölcske, puhán, kemény héjakban - (óh távoli édes,

mit csinálsz te most?) - A cica keres valamit: éhes:

csöpp hús és húst akar... Óh hús, hús! Ami él,

él, él,

te vagy mindennek kincse és szövete. Te gyümölcs és ajak!

Húsok! különös szigetek! Ez a cica s én magam s a távoli édes

meleg oáz: kedvesem teste, kire szívem éhes:

hús, hús, eleven hús! világnak magva, mag,

mag, mag,

mag, plánta, fa, erdő és folyó! jövőbe folyva e bús

kőpartok közt - (S mi szétfeccsent kis húshullámok! éhes

cicám!); hús! hús! Gyönyör és erő fő Fókusza! édes

és rettenetes! önmagad fia és tápláléka! hús,

hús, hús,

sejtektől kezdve és geológiai korszakokon át

e kis szobáig, hol most vágyad dorombol

s kinéz az ablakon, mint rab a toronyból

s csak kőre lát, csak hideg kőre lát...

Hús, hús, eleven hús! világ fókusa!

Te minden anyagnak magva, virtusa!

Óh, gyönyörök mélye! Óh! erők csúcsa!

Tápláló és táplált! malom és buza!

Sárból istenségig eredett kusza

folyam! Élet egy és ezer grádusa!

Magad szeretője! Magad gyilkosa

Puszták oroszlánja! Erdők mókusa!

Emberi hús, lélek fészke, vánkosa!

Óh, jaj, emberi hús! mennyi harc vasa

vágott melegedbe, hasztalan tusa

keresztre feszített véres Krisztusa!

Kit tápláltál avval, kínok torkosa?

Inkább gyönyöröknek légy játékosa,

gondok nyugtatója, vágyak orvosa,

szeretetnek ágya, létnek csókosa,

hús, hús, eleven hús, kedvesem husa!