HŰSÉG

Mint holt leánynak őrült szeretője,

Ki este, hogyha gyúlnak csillagok

És fényük búsan, szomorún lobog,

Mint gyertyák, melyek, hol a szemfedője

A holt leánynak sápadtan fehérlik,

Búskomoran, hallgatva állanak;

Mint jegenyék, ha már leszáll a Nap,

Sötét csucsukra hintve égi fényit,

Haldoklóként, ki utolsót lehel még,

Melyben szép lelke rejtve szétoson -

Ki este surran álmos utsoron,

Hóna alatt biborló, hímes kelmék

S belopózván félénk, nyikorgó ajtón,

Halkan könyez csöndes, fehér szobán;

Holtan hallgat csöndes, fehér leány

S künn ifju vágyak sírnak fel sohajtón.

Búját a borzalom, miként nagy, éji

Bagoly a szárcsát, úgy rebbenti meg.

De megcsókolja forrón hóhideg

Ajkát a holtnak, aztán elmetéli

Nyakát, fehér nyakát s vörös selyembe

Burkolva szép fejét, szökik haza

S habár a hús a csontokon laza

S már foszladoz, csak őrzi, őrzi egyre.

Úgy őrzi lelkem is te képedet,

A távoltól megóva, itt, szivemben.

De az nem oszlik: Bánatműteremben,

Ahol a szobrász sírva ténfereg,

Tört szobrokat szórván az éjbe szét -

Ott hallgat emléked halotti maszkja

S előtte, ami szóra nem fakasztja,

A szerelem pirosló mécse ég.