HŰSÉG. [1]

Magas menny a hűségnek hazája,

Túl a földön, sziklaormon s fellegen;

Hol megáldva, földre ejti Isten

Jóvoltábul tiszta harmat képiben.

S olykor a csöpp nem föröszt virágot,

Mert utában vad vihar ragadja el;

Tóba hull itt, ott sziklán törik szét,

Vagy a földnek tar göröngye issza fel.

De fönségét mindütt megmutatja,

Hantot növel a göröngyön és poron;

Búborék áll a tavon felette,

Fény-zománcú tündéres kis sírhalom.

És a sziklát, melyen széttörődött,

A tar sziklát, melynek nincsen élete,

- Hogy télben is kiterítve álljon: -

Lágy moh zöldes bársonyával vonja be.

S a virághoz, melynek szánta Isten,

Tiszta csöppje hogyha bizton elhata:

Mézzé válik a megnyílt kehelyben,

Édes mézzé a menny tiszta harmata.

Szép virág te, élted tavaszában,

Kebled e szín-mézzel telve telve van!

Édesítsd meg kedvesed, barátom

Éltét ezzel, szép virágszál, boldogan!