HŰSÉG. [2]

Gyerekségem, ifjuságom

Kisérői kik valának:

Kedv, remények, fényes álmak;

Még csak dél van, és ha már is

Igy oszolnak, hullnak szerte:

Ki marad majd este felé?

Ki marad majd naplementre?

A kedv, e vig gyermek-lányka,

Volt legelső ösmerősöm:

Együtt jártunk enyelegve

Téli tájon, temetőkön;

De borongó, majd komor lett,

Kihamvadt a szem csilláma,

Keserű a hallgató ajk,

Redők ültek homlokára.

Láttam fényes, dús világot,

Szép reményben álmodozván:

Boldogságról vertem a dalt

Ábrándimnak zengő kobzán.

Meredek szirt homlokára

Mutatott fel vágyam újja,

És magasra törni, jutni,

Lelkem, arcom lángra gyúla.

Remény s ábránd oda van már,

A merész vágy lejebb szállott...!

Szép, fényes láng, mely nyomán hagy

Hideg hamvat, pusztaságot.

Minden elmult! Maga is a

Szerelemnek rózsabokra

Mintha fogyna illatából...

Mintha lassan hervadozna.

De a hűség, mint a harmat,

Mely belé az égből cseppen:

Szerelemnek rózsa-kelyhét

Tartja hosszan, nyitva szebben,

A lombatlan életfára

Mint az inda, ráfonódik;

Kisérőim elmaradtak...

Csak te hűség, kisérj holtig!

Mikor a föld gazdag, ifju,

S a ligetben lombos ág van:

Meg nem látunk a világtól,

- Nem érzünk a boldogságban!

De ha minden veszve immár,

S lomb, virág lehull a földre:

Ránk mosolygsz a téli fagyról,

Életünknek örök-zöldje!

Öröm-könnyes szemeinknél

Ott lebegsz, mint a szivárvány;

Sebeinkre balzsamot véssz

Önnyugalmad s üdved árán;

Bujdosó vagy oldalunknál,

S mosolyogva halsz meg értünk;

Hidegűlő orcáinkon

Forró, tiszta könyben érzünk!

Nyájas álmak, szép remények

Elmaradtak lassan lassan,

Te vagy vélem, tiszta hűség!

Kezeidet csak foghassam:

Mosolyogva látom őket

Tünedezni, hullni szerte;

Te légy vélem este felé,

Te maradj meg naplementre!