Húsvéti ének az üres sziklasír mellett

Sírod szélén szinte félve,

iszonyattal üldögélve,

ó – mekkora vád gyötör,

mardos, majdnem összetör:

mily látás a kétkedőnek,

törvény ellen vétkezőnek,

hogy üres a sírgödör.

Nyitott sírod szája szélén

sóhajok közt üldögélvén

szemlélem bús, elvetélt

életemnek rút felét

s jaj, – most olyan bánat vert át,

mily Jacopo és Szent Bernát

verseiből sír feléd.

Nincs gonoszabb, mint a hitvány

áruló és rossz tanítvány,

ki az ördög ösvenyén

biztos lábbal, tudva mén:

szent kenyéren nőtt apostol,

aki bűnbe később kóstol, –

Krisztus, ilyen voltam én.

Amit csak magamban látok,

csupa csúnya, csupa átok,

csupa mély seb, éktelen,

testem oly mértéktelen

volt ivásban, étkezésben,

mindenfajta vétkezésben

s undokságom végtelen.

Ó, ha tudnám, megbocsátasz,

s országodba bebocsátasz,

mint szurnám ki két szemem,

mint vágnám le két kezem,

nyelvem húznám kések élén

s minden tagom elmetélném,

amivel csak vétkezem.

Bűneimnek nincsen számok.

Mindent bánok, mindent szánok

és e sajgás, mely gyötör

nem is sajgás, már gyönyör.

Hamuval szórt, nyesett hajjal

ér engem e húsvéthajnal

és az üres sírgödör.

Bámulok a nyirkos, görbe

kősziklába vájt gödörbe,

bénán csügg le a karom,

tehetetlen két karom...

Te kegyelmet mindig oszthatsz,

feltámadtál s feltámaszthatsz,

hogyha én is akarom.

Lábadozó régi hitben

egész nap csak ülök itten.

Lelkemet nagy, jó meleg

szent fuvallat lepte meg,

lent az odvas, szürke barlang

mélyén muzsikál a halk hang,

ahogy könnyem lecsepeg.

Az én Uram újra él most,

országútján mendegél most,

áprilisban fürdik és

aranyozza napsütés,

ahol lépked, jobbra-balra

ezer madár fakad dalra

s ring, hullámzik a vetés.

Éneklő sok tiszta lánnyal,

liliomos tanítvánnyal

nem követlek, Mesterem.

Majd csak csöndes estelen

indulok, hol vitt a lábad,

földön kúszom könnybe lábadt

szemmel, szinte testtelen.

Fennakadva tüskeágon,

éjsötét nagy pusztaságon

étlen-szomjan vágok át,

nagy hegyeken vágok át,

mint eltévedt eb szimatja,

mely halódva is kutatja

vándor ura lábnyomát.

S közben dalolok az égről,

pálmás, örök dicsőségről,

vonszolván földdel rokon

testemet a homokon

s így ujjongván, nem is érzik,

hogyan sajog, hogyan vérzik

rögbe horzsolt homlokom.

Mert az égi útnak elve:

kúszva, vérzőn, énekelve,

portól, sártól piszkoson

menni mindig, biztoson...

S kopjék térdig bár a lábam,

tudom, az ég kapujában

utólérlek, Krisztusom!