HUSZÁR KALAND.

Szép Erdélyországban... ah mi busító van,

Mi szívetszaggató fájdalom e szóban!

Magyar hazánk bájos Tündér Ilonája!

Gyászos fekete lett arany fürtid szála.

Zúgó szél képében, ha felkerekedik:

Elmegyen bánatunk magasló bércedig;

S magas bérceiden nyögve törik széjjel:

Jó éjszakát magyar, jó éjszakát székely!

Szép Erdélyországban gyászos idők járnak,

Piros vér harmatja a fűnek, virágnak;

Kik ezelőtt békés szomszédságban éltek:

Egymást tűzzel-vassal pusztítják a népek.

Inség, könyhullatás a belhad gyümölcse,

Nincs aki napjait szorongva ne töltse;

Csak aki a csaták kétes utát járja:

A katonának van néha jó órája.

Egy oláh falunak három huszár vágtat,

Mind a három torka kegyetlen kiszáradt;

S imígy gondolkodnak: a lovat valami

Pincegátor előtt meg kén akasztani!

Lemenő-félben volt már az égen a nap,

Hogy vitézeink a faluba toppannak;

Gyanakszik, fél a nép s bámul a jötteken,

S nyelvöket sem érti, az a veszedelem!

A biró sejté egy kicsinyt a magyar szót,

A szóló oldalán kiváltkép ha kard volt;

S a mi huszáraink érthetőn beszélnek:

Abrakot a lónak, bort az emberének!

A biró hajlongott, tipegett nagy lomhán,

Egy-két nyakatekert magyar szót morogván,

Fejével, kezével intett, mutogatott:

Hogy menjenek hozzá, minden készen van ott.

És házánál talpra állott minden lélek,

Mivel a huszártól rettentően féltek;

A fáradt lovaknak volt abrak meg széna,

Csürkig állott benne a Szellő, a Héja.

De még odaben volt ám egyszer a nagyja,

Vendégit a bíró szívesen fogadja!

És eléjök annyi bort, pecsenyét raknak,

Hogy elég lett volna fél huszár-századnak.

Tetszik a mulatság, - a kancsó fogy, telik...

De a jó bornál is jobban tetszik nekik

A biró szép lánya, - piros az orcája,

S két szeme a szikrát, mint a tűzkő hányja.

Áldom az Istened, édes gyöngyvirágom!

Hol termettél ezen a görbe országon?

Jer velünk! - elélünk együtt olyan szépen,

Hogy az angyalok is kacagják az égben!

A lány hallgatta, bár nem érté a nyelvet,

De a szív jó tolmács, az mindent megfejtett;

Elpirult egy kicsit, - s piros szélű szája

Egyet mosolyodott a három huszárra.

A szép nyalka fiúk neki is tetszének...

Istenem, beh mások az oláh legények!

Lomposok, cammogók, mint egy öreg medve, -

E meg mintha mindjárt szárnyra kerekedne...

A leánynak mégis nem tetszett egy dolog:

Hogy zsugori apja most ugy sürög-forog;

Hogy oly pocséklást tesz zab, széna és borral, -

S gondolkodott: vajjon magában mit forral?

Elég az hozzá, hogy nyomára jött szépen:

Mikép álompor van az apja kezében;

Azt is tudta már most, miért küldték neki...

S kész volt a három szép huszárt megmenteni.

És addig sompolygott, motozott, míg végre

Szitált hamut tett az álompor helyére;

S könnyűlt szívvel nézte, hogy furfangos apja

Vendégit ugyancsak éteti, itatja.

A mulatság közben setét lett egészen,

Csapatja várta a három huszárt régen, -

Mivel ugy volt a szó, hogy ha meg nem térnek:

Bajuk van... s a többi rontson a helységnek.

Hanem hisz annak sem volna jól a dolga,

Ki a tölt kancsónál ilyesre gondolna!

Vitézink mulattak, - s az ilyen jó gazdát

A csillagos égnél feljebb magasztalták.

Egyik a csákóját nyomta a fejébe,

Hogy csak-ugy nyult belé a vén oláh képe;

Nézd csak az öregből milyen huszár lenne...!

Ránéztek... s rettentő kacaj lett egyszerre.

Másik a hat vágást csinálta meg, - kardján

A csorbát s vérfoltot büszkén mutogatván:

Hajtogatta vasát, mintha káva volna,

S rémséges dolgokat beszélt elő róla.

Ittak... ittak... de az öreg utóljára,

Rátekergőzvén a jó bor a lábára:

Ültében elaludt, - s pajkos katonák

Hogy menjen feküdni, az ajtón kitolták,

S csak a kellett neki, - alighogy kilépett:

- Mert hisz a vén róka épen nem volt részeg, -

Elvegyíté a port egy jó kancsó borban, -

S hogy isszák, örömmel leste alattomban.

Tudta már a dolgot a fél falu népe,

S készen volt a biró minden intésére;

Kiváncsian várván, hogy a nehéz álom

Mikor vesz már erőt a három huszáron.

Megszólalt pedig már a kakas éjfélre, -

Most a hasítékon a biró benéze

Meglátni a huszárt: hogyan szédül, kábul...

- De azok danoltak torkuk szakadtábul.

Megcsóválta fejét - s darab idő mulva

Lábujjhegyen eljött hallgatózni újra;

A nóta már nem szólt, - de még beszélgettek,

Nagy boszúságára a kaján öregnek.

Midőn harmadszor jött, tetszett már a hajnal,

A huszárok lova enni kért nagy zajjal;

Soká fülelt, - s minden volt nagy csendességben,

S gondolta: no már most egy lélek sincs ébren!

Mert szokása az a bús magyar kedélynek:

Hogy a bor közt gyakran elhallgat, elmélyed.

Ült a három huszár... a végig gyúlt mécsbe,

Mint egy élő bálvány, meredt szemmel nézve...

Az öreg benyitá az ajtót csendesen...

S rögtön felrezzentek vitézink a neszen,

Hahó öreg gazda! igazodj csak elő...!

Ha már kitisztultál, jer kezdd újra elől!

És kezébe nyomták a rettentő kancsót,

Itatták erővel, szabadulás nem volt, -

Birónk tátogott, mint a vízbe fult csirke,

A hamus bortól s az irtózástól szinte...

Mig ezek így folytak, kiviradt egészen,

S rémületes lárma támadt a helységben,

Hova nagy robajjal ront egy huszár-század,

Kérvén az elfogott, megölt cimborákat.

Hol nincsen áruló? mindjárt volt ki szóla:

Jaj ne bántsatok! én nem tehetek róla!

Altatót adtak be a birónál nékik,

Én nem is tudtam, hogy viradtig kivégzik.

Viradtig kivégzik?... ejnye aki áldott...

Majd adunk mi nektek kutya-mulatságot...

Zsivány birátok is, tudom, azt a percet

Megátkozza, melyben a világra termett!

Most a bősz csapat a biró-házhoz nyargal,

Lángoló boszúval és villogó karddal;

De im kit látnak ott? az udvar közepén

Hajadon-fővel áll a három víg legény.

Hogy világos van, azt látták mind a hárman,

Csak a felett voltak bizonytalanságban:

Hajnal-csillag-e az, vagy a nap az égen,

Amely szemeikbe nevet olyan szépen?

Hé pajtás, éltek-e, vagy már meghaltatok?

Hisz a falu végén azt mondták rólatok:

Hogy láb alól ez a biró eltétetett...

De hisz akkor el is bántunk vón mi velek!

Micsoda? A biró? a mi kedves gazdánk?

Hej csak mindig ilyen emberre akadnánk!

Mond a három huszár, s azzal neki esett:

Ölelte, csókolta a rémült öreget.

Erre a lováról a többi is leszálla,

Meleg lett ismét a vén biró konyhája;

Keservesen nézte: mint fogy széna, abrak

S boros hordójában van dolga a csapnak.

Szép leánya pedig örvendett lelkébe’:

Hogy roszabb nem lett a gonosz tréfa vége;

De neheztelt egy-két pajkosabb huszárra,

Ki erővel csókot nyomott az ajkára.

Hogy jól ettek, ittak, szedték a sátorfát,

A három álmost is lovára feltolták;

S ezer köszönetet mondván a gazdának,

A faluból gyorsan el-kivágtatának.

Nagyot sóhajtott a szép leány utánok,

S szemével kisérte, míg csak egyet látott...

De az apja, csakhogy meg nem ölte magát:

A veszett magyarnak hogy a méreg sem árt.

De bezzeg ő! mindig álmos volt és lomha,

Most altatót kapott, szentűl azt gondolva:

Ez a hit s a hamu ugy megártott neki,

Hogy nem tudták harmadnapig felkölteni.