HUSZONHETEDIK ANNA NEVÉRE KIBEN A SZERETŐJE OK NÉLKÜL VALÓ HARAGJA ÉS GYANÚSÁGA ...

Az én szerelmesem haragszik most reám,

Hogy ingyen bánkódom, azt véli énhozzám,

Hogy őtet meguntam,

Fogadásomat gondolja, hogy megbántam.

Nem tudok mit tenni, mint kedvét keresni,

Mert ha bánkódom is, látd-é, mire érti,

Ő magát mint gyötri?

Ha penig örülök, azt is másra véli.

Nem hiszi, hogy néki, s nem másnak örvendek,

Ha víg vagyok, azt hiszi, hogy mást szeretek,

Egyebet kedvelek,

S annak megnyerésén örvendek, nevetek.

Az ő szerelmének hozzám nagy hív voltát

Jól látom szívének minden jó szándékát,

Hogy énnékem magát

Ádta, hogy érezzem nagy jó akaratját.

Maga én szívemnek az ő állapatját

Ha látná, tudom, bizony megszánná kínját,

Érte nagy fájdalmát,

Ki csak tőle várja megvigasztalását.

Én keserves szívem hozzá oly állandó,

Mint fenyőfa télben-nyárban maradandó,

Nem té-tova hajló,

Nincsen dolgaimban semmi álnok háló.

Reá mindezért is de én nem haragszom,

Mert nagy szerelmétől vagyon ez, jól látom;

Félt éngemet, tudom,

Másnak nem engedne, bizonnyal gondolom.

Te böcsülhetetlen drága szerelmesem,

Kinek jóvoltában nyugszik fáradt lelkem,

Nincs kívüled nékem,

Ki sok bánatimban vigasztaljon éngem.

Hitemet én el nem felejthetem, higgyed,

Jutván eszembe mézzel folyó beszéded;

Hogy hadnálak téged,

Ha elmémben forog szüntelen szerelmed?

Ezerötszáz és hetvennyolcnak végében,

Hogy volna szeretőm énhozzám kétségben,

Úgy szedém ezt egyben;

Nevét megtalálod versek elejében.