Huszonkettedik tavaszom közeledik

A nyomorult emberek vadonában születtem,

ott láttam meg a fakó napsugarat,

ott cseperedtem fel ugrásra kész

ember-kölyökké, ott tették rám az

istrángot, mely véres csíkokat harapott

vállaimba s ott edzett könyörtelenné

a káromkodó ostorcsapások zápora.

Sok hörgést hallottam a pincelakások

csepegő falai közül, gépek bömböltek

rosszul világított, piszkos ablakok mögött

és párolgó, csalóka éjszakákon

sok tisztaságot fertőztek magukhoz

lihegő, aranyláncos urak. Azután

eljöttem, az undor édeskés ízével

messzire: nem az emberek hagytak el

engem; én hagytam el az embereket.

Itt aranyködben járok az egyedülvalóság

partjain, szívem napról-napra

ércesebben kongatja a szánalom

egyedűl üdvözítő dallamát és fiatal

életemet a megváltás hitére készítem.

A hegyeken is olvad a hó, a zsendűlő

fű szaga füröszti nyugodt mosolyomat.

S messziről suhogva, borzolt fehér tollakkal

huszonkettedik tavaszom közeledik.