I. Ábrándjaim derűs világát

Ábrándjaim derűs világát

Beárnyékozta szenvedés.

Hol a nap még szivembe süthet,

Immár csak egy parányi rés.

Oda van a tavasz bübája,

Ibolya többé nem terem!

Mégis, mikor te jutsz eszembe,

Szép májusról zeng énekem.

Tavasz volt; édes, szelid ábránd

Himbálta ifju szívemet.

Örök tavasznak, szerelemnek

Álmodtam én az életet.

Madár dalolt, akácz virágzott,

Mikor először láttalak.

Virágos rét fölött repültek

A sárga cserebogarak.

Mikor a virágok születtek,

Szerelmünk akkor ébredett.

Te még rövid ruhába’ jártál,

S én bujtam még a könyveket.

Gyakran találkozánk az utczán

S némán hüséget esküvénk

Egymásnak. Oly bohó nekem most

Még dalban is a mi regénk!

Dalaim édes zokogása

Akkor zendült szivembe’ meg;

És ha mi bántott, elcsitítni

Dallal a bajt oly jól esett.

Mint napsugár a könnyü felhőt

Bearanyoztad vágyamat.

Imádkozám: Szép így az élet!

Ne légyen soha alkonyat...

Ha visszanézek most a multra,

Álomnak tetszik az egész.

Hisz’ ily bolondot nem müvelhet

Soha a józan emberész.

És mégis, sokszor úgy ohajtom:

Legyen ily álom életem.

Kaczagjon rajta minden ember,

Csak engem boldoggá tegyen!

Sütkérezem elálmodozva

A bágyadt, őszies napon.

Lelkembe’ nincs virág, verőfény,

Csak hervadt, néma fájdalom.

Tévedt madárként egy-egy emlék

Repűl át néha szívemen,

S szelíden, könyeimet áldva,

Te újra megjelensz nekem.