I dedicate a poem to my father

Gyerekkoromban az este hamarabb sötétedett, mint a nap,

És az udvar morgott, mint egy éhes vad — ott a gúnyolódás volt a norma.

Minden szó úgy vágott, mint egy penge a bőrön,

És a megaláztatások úgy hullottak rám,

mint idegen düh tüzének hamuja.

Az élet egy szűk folyosóján jártam,

A falak hidegek voltak,

A hátam mögötti hangok pedig túl hangosak.

Minden nevetésük összetörte bennem a csend csontjait.

A nővérem…

Ő elvette a fiút, aki nekem világított,

Mint az egyetlen villanykörte egy sötét szobában.

Legyen boldog vele —

Nekem csak néhány morzsa levegő maradt,

hogy lenyeljem az árulást.

Ő, egy gagauz családból,

megszokta, hogy belépjen mások életébe,

hogy elvegye azt, ami nem az övé,

hogy szeressen valamit, amit nem keresett,

hogy férfiakat húzzon magához, akik másoknak fontosak.

És én…

Én megtanultam már nem fájni miatta.

Elengedtem.

Nem hordom többé a terhét a mellkasomon.

Én Káhor borral gyógyultam,

Mert mi másom volt,

amikor a szív csendet kért

és a lelkem darabokra tört?

Iszol — és csendben elbúcsúzol

attól, ami sosem volt a tiéd.

De az idő előre ment.

Úgy nőttem, mint a fű a beton alatt.

Ternopil emlékszik arra az éjszakára,

amikor a rakéta belecsapott a tömbházba —

az emberek aludtak, az ég pedig elárulta őket.

És én is emlékszem,

ahogy a háború kopogás nélkül lép be,

ahogy a por szaga összekeveredik az imákkal,

ahogy a reggel hirtelen szirénává válik.

A világ hosszú úttá lett,

ahol nem tudod, holnap mi esik le:

egy kő, egy rakéta,

vagy egy újabb veszteségről szóló hír.

De én mentem tovább.

Nem vagyok az, aki eltörik.

És egyszer álmomban láttam Erdélyt —

az én gyökeremet,

ahol a várak szembeszállnak a széllel,

ahogyan az én jellemem

szembeszáll a sors ütéseivel.

Ott a vérem régi és sűrű,

Ott az apám nem árnyék,

hanem gyökér, amely megtart a földben,

amikor a világ összeomlik.

Onnan hoztam az erőt.

Onnan — az éjszakát, amelytől nem félek.

Onnan — az utat, amely emlékszik minden lépésemre.

És most élek.

A keserű múlt nem iga, hanem tapasztalat.

A nővérem tanulja meg szeretni a férjét —

az az ő útja, az ő keresztje, az ő döntése.

Nekem még meg kell találnom a saját sorsomat,

nem lopottat, nem cserélttet,

hanem tisztát.

Én nem szíveket gyűjtök, hanem technikát:

egy ütésálló Oukitel tabletet,

ugyanabból a márkából telefont —

nem kellenek iPhone-ok.

Nekem az kell, ami erős,

mint én.

És bár a sors néha hallgat,

Halkan megkérdezem:

Ó sors, hallasz engem?

Nem lépek más életébe,

nem lopok el senkitől szerelmet,

mert az én utam már előttem fekszik,

sötéten, nehezen,

de az enyém.