IDA

„A kárhozat örök tüzére!

Ez iszonyú, ez ördögi;

Tegnap mondá a lány az esküt,

S ma csapodáron megszegi.

Inkább hivém, hogy ... eh pokolba

Veled, gyötrő emlékezet!

Mely véremnek minden cseppjét

Kígyófulánkkal mérgezed!

Kiirtva lészen mindenestől

A mult, s további életem

Vad szenvedélyek tengerének

Hullámzajába temetem.

Lerontom a hűség oltárát,

A vestaláng hamvadjon el,

Melyet szívem meleg vérével

Dőrén táplála e kebel.

Egyhez lekötni éltet, üdvet,

Ah balga ábránd, balga hit!

Ezer a lány, ezerrel osztom,

Jövőmnek lepkenapjait.”

S mit a kétség setét betűkkel

Jenő szilaj lelkébe írt,

Rohant követni, hogy itt találjon

Égő sebére egy kis írt.

Rejtett zugolynak éjjelében,

Miként rém áll a bűntanya,

Zord réme a szelíd erénynek,

Nemesb érzelmek zátonya.

Az éjtakarta bűntanyának

Maszlagvirági, bor s leány:

Jenőnek ajkán függ a kancsó,

Jenő függ lánynak ajakán.

„Leány, szép Ida! csókod édes

És részegítő s lángmeleg,

S mi csillagtűz az éjszemekben!

Idám, én megszerettelek.

Az üdvre! melynek édenéből

A hűtelenség kilöke,

Te vagy a szépségek szépsége,

Te vagy az isten remeke!

S te itt e barlang zordonában

Lappangva élj, mint éjmadár!

Nem úgy leány, rád kincs halmai

És csillogó palota vár.

Ne add nekem hűséged eskét,

Nem kell az eskü énnekem,

Én minden csókod, ölelésed

Arannyal dúsan fizetem.

Kincsért szerelmet, s így egymásnak

Nem tartozandunk semmivel,

Egy csókot még, egy hosszut, édest

És most ha tetszik, ám jövel!”

Szép Ida, kincsek gazdag asszonya,

Szép Ida lakja, tündöklő terem,

S Jenőnél aki volna boldogabb

Nincsen halandó a földkereken.

Ott szívja ő az élet gyönyörét

A legszebb lánynak édes ajkiról,

S gyakran, midőn megtelt a kéjpohár,

Igy fél-enyelegve fél-epedve szól:

„Szeretsz-e lányka?” ‘Nem úgy úrfi, nem,

Mi arra jól tudod nem alkudánk

- Mond a leány pajkos negédesen -

Irántad szűmben nincsen semmi láng.

Én és szeretni - balga gondolat!

Hát olvadozott e szív valaha?

Ne álmodozzál, álmod hasztalan,

Szeretni, hidd, én nem foglak soha!’

„Az ördögökbe - el tehát veled!”

- E gondolat ragadja meg Jenőt, -

De szól szivében a mély szerelem:

Nem, én nem tudnám nélkülözni őt.

És újra nyájas és újra veszteget,

Reá halmozza roppant kincseit,

Talán idő, talán újabb arany,

Márvány-leány, te, mégis, fölhevít!

Szegény fiú! eljártak az idők,

De szép reménye mind hiába van,

A lány mint éjszak szüntlen oly hideg

S az ifju birtok- és vagyontalan.

„Bucsúzni jöttem, Ida!

Bucsúzni kedvesem,

Hagyj szép szemedbe még ez

Egyszer tekintenem.

Gyúlaszd még egyszer e szűt

Csókodnak lángival,

Mely nemsokára úgyis

Bánat között kihal.

Kihal s miattad Ida

Fog elhamvadni majd,

Az üldözött nem bírja már

E nagy szerelmi bajt,

Te drága érzéketlen,

Te most is szeretett,

Isten veled örökre,

Idám, isten veled.

Hosszú lesz bujdosásom,

Hosszú és sivatag,

Mig lábaim elvégre

A sírba botlanak.”

És szólna még tovább is

A búcsuzó talán;

De hévvel megszakasztja

Bucsúját a leány.

‘Nem ifju, menni nem fogsz,

Neked maradni kell,

Igen, te fogsz maradni,

Én, én... én megyek el.

És most a búcsuóra

Végpillantásiban,

Szabad legyen kimondanom,

Mi szűmben rejtve van:

Szerettelek s szeretlek,

Égőn szeretlek én,

Egy Aetna lángol érted

Szivemnek fenekén.

Tudom, szived lángola,

De én a kéjleány,

Mint vágyakodhatnám a

Legtisztább szív után?

Eloltani ohajtám

Emésztő lángodat,

S elzártam oh előled

Érzett világomat.

Im, kincsed, gazdagságod,

Amellyel halmozál,

Fogadd, fogadd oh vissza,

Még érintetlen áll.

S vedd még ez egypár könnyet

Szelíd emlék gyanánt,

Vagy jobb felejtsd örökre

A bűnös kéjleányt.’

S tovább nem szólhat Ida -

Ellágyult érzete,

Éjfél-sötét szemébe

Könyűket szöktete.

És mindkettő maradott

S rövid idő után

Oltár előtt az ifju,

Oltár előtt a lány.

S tán mondanom nem is kell

Hogy ifju és leány

Hűséget esküvének

Oltárnak zsámolyán.

S az esküt nem zavarja

A bús emlékezet.

A megtisztult kebelnek

Díja: hű érezet.