Idához

Egyházba mentem, ott valál,

Mint angyal, buzgón elmerülve,

Áhítat fogta keblem el

A hívők zengő énekére.

Úgy tetszett, mintha ez imák

Mind, mind lábadhoz hullanának,

Hogy tisztább szellem, lányka, te

Mutasd be Isten zsámolyának.

Oly jól esett e képzelet,

S mégis, mégis, ha lenne ígyen,

Őrült kín, féltés, gyötrelem, -

E sok közt szóm tán kárba mégyen.

Ah fáj, ha nem hódol neked

Minden, s ha hódol, szinte úgy fáj,

Engem rabol meg, úgy hiszem,

Minden mosoly és meglesett báj.

Lábaidhoz raknám a tavaszt

Éj csillagit, föld gyomra kincsét

S kivánnám, hogy szívem nekűl

Kevés legyen mindez neked még.

Ne kárhoztass, ne kárhoztass!

Nem is szeret, ki féltni nem tud.

A koldus jár csak gondtalan,

Míg a dústól a nyúgalom fut.

Kétségtül űzve szűmben felriadt

A féltés véres óriása; -

Fel kell keresnem a kedves leányt,

Utána hát a társaságba! -

Mi kellemes, bűvös világ fogad,

Mosoly, nyugodtság minden arcon.

Nem jő-e hát sem bú, sem szenvedély

Keresztül e csodás határon?

Eljött velem... Ott látom a leányt

Más karján lengni, édelegni,

Ah, aki így cseveg, ki így mosolyg,

Hogy tudna az, mint én, szeretni!

Vajh, mit beszélt, mit hallgat? -- hasztalan

A társaság szent illemének

Kínpadján nyög szivünk s azt tisztelik

Örömek, kínok, szenvedélyek. -

Ha házunk ég, mosolygunk édesen

Dúló lángjánál sütköződve --

Ha lelkünk egy világa süllyed el,

Közömbösen állunk felette.

Nevetséges, ki másképen teszen,

Mulassunk hát, mulassunk szépen,

Hiszen enyelgni olyan kellemes,

Csak a szó szűnkbe ne vezessen.

S ha gladiátorként majd elbukunk,

Ügyességünknek taps a bére;

Sebünkre honn majd tán a kőfalak

Részvéttel is tekintenek le.