IDEGENBEN

Miféle ország ez? Milyen sötét!

Nem tudom, ide hogy s mikor jövék,

Csak azt, hogy ide köt sok rémes emlék,

Hol a gonoszság és az esztelenség

Aratja váltig gyászos győzedelmét

Csatameződön, átkos förtelem-lét!

Nem tudom, ide hogy s mikor jövék,

Csak azt tudom, hogy zordon és sötét,

Csak azt, hogy benne fázom s éhezem,

Csupán az üdvnek híját érezem,

Melynek szivemben itt csak vágya van,

Betölthetetlen és határtalan.

És kik lakói vajjon? Tudja ég!

Valamint emberforma ivadék;

Gonosz, alantas, rút, ravaszdi nép,

Szemében borzalom az ősi szép.

Lángelme díja biztos vértanúság,

A nagyszivűt, dicsőt keresztre húzzák;

De egymás közt régen megalkuvának:

Kimenti bűnük kölcsönös bocsánat.

S mi tartja őket össze? Szolgaság!...

Mily törpe, vak, hideg, sötét világ!

Sokáig itt én nem maradhatok,

El innen, el! Megyek! Bocsássatok!

Bocsássatok, hiszen nem ez honom, nem!

Hol e rabszolgafaj, hol e konok nem

Dőzsölve teng és csillog a piszokban,

Míg pisla élete gyáván kilobban;

Bolygó lidérc, temetőgáz szülötte,

Bús létre rothadásnak tüze lökte;

Nem élhet napvilágon, dús ozonban,

Csak sírokon, erjedve, testromokban.

Koldus-világ! Kifosztott, megalázott,

Hol bűn szeretni s élni már gyalázat!

S ha születik - volt már eset - nemes, kiváló,

Átok kiséri, üldözik s elhal magától.

Nem, nem hazám e vad, kietlen ország!

Szeretni nem fogom világok torzát,

Szolgák sötét biralmát, e pokolt,

Mely föllengő szivemre rátiport;

A bölcs s a költő itten számüzött;

És minden csökevény; - barátság, szerelem,

Ha olykor - áloé virágja - megterem:

Csak szolgafrígy, mit össze lánc füzött,

Nem az, mit fönnen érez a szabad...

Ó, bár emelhetném már szárnyamat!

De szép hazámba még nem szállhatok,

Boldog csak akkor, hogyha meghalok.

Szabadság és szerelem őshazája,

Szemem már újra fényedet kivánja!

Honvágytól égek és beteg vagyok:

El innen, el! Megyek! Bocsássatok!