Ideges esztendők

Emlékszem... A Szerelem jött, galambszeme volt,

halkan jött, mint a galamb, és halkan dalolt:

de a hangja oly meleg, véres-puha volt,

hogy lelkem könnyes forróságban fuldokolt.

S egyszerre a Félelem nagy lámpái kigyultak,

eltakarták az álmokat, eltakarták a Multat.

Szent zablák, kötelek nyúltak, lazultak, lehulltak:

de a forró kapcsok, s húskarok, összeszorultak.

Óh kedvesem, a szél elállt, a viharnak vége van:

ám a tenger egyre zúg még körülöttünk nyugtalan,

kapcsainkat megcibálja, ráncibálja bús-vadan.

Lelkünk nézi a sós vizet remegve, de szomjasan.